Los Angeles-ből jön az a Build An Ark nevezetű kollektíva, amelyiknek annyi tagja van, hogy akár big bandet is alkothatnának, és annyi pozitív energiája, amitől az Északi-sarkon a téli szezonban is kisütne a nap. Elképesztő hangszerelés és könnyen befogadható, világzenei hatású soul-jazz az, ami a Dawn című lemezt egy kora tavaszi, ködös-párás napfelkelte egyik legjobb soundtrackjévé teszi. A Hair hippi feelingje találkozik az afrikai dobokkal és az Európa-Amerika tengely jazzével.
Amikor először elindítottam a Build An Ark tavaly szeptemberi lemezét, a Sunshine perkaáradata a portugál világzenét dobta egyenes asszociációként. Ez alapján el is könyveltem, hogy a Dawn egy ilyen mediterrán életérzésből táplálkozó boldogságkoktél, banánszoknyával, virágkoszorúval, és ebben a tudatban félreraktam a lemezt, hogy hát ehhez eléggé hangulat kell, majd előveszem, ha olyanom lesz. Azóta sem talált meg a tengerparti életérzés így a mínusz fokok idején, de előszedtem az albumot, hogy újrahallgassam, és rájöttem, hogy hülye voltam. A pozitív energia tényleg ugyanúgy jön végig, mint ahogy az első számból, de a stílus nem ennyire egyértelmű, sőt.
Ha megpróbáljuk összeszedni, hogy miből is áll a Build An Ark arzenálja, akkor kezdjük ott, hogy harminc zenészből. Ebből következik, hogy a számok eleve sokfélék, de még egy-egy track is annyira telített zeneileg, hogy az valami elképesztő. Az egész anyagot leginkább úgy tudnám leírni, hogy képzelj el egy kis varázsdobozt, amit ha kinyitsz, elkezd belőle kinőni mindenféle színes-szagos növény, egy rakás különböző hangon csivitelő madár, aztán jönnek a mindenféle manók a százféle csörgő-morgó hangszerükkel, aztán kicsap az óceán hulláma, és amikor belekukkantasz, éppen elrobog egy csordányi elefánt. Az a fajta zene ez, amiben biztos, hogy találsz valami új hangot, hangszert, prüttyenést vagy nyekkenést, akárhányszor hallgatod is meg.
Build An Ark live (nagyrészt a Heaven c. számmal a háttérben)
A csapaton érződik, hogy több korosztály és kontinens áll a háttérben. Néhol az újvonalas jazz hangját és multiinstrumentalizmusát érzed leginkább (Dawn), máshol a klasszikus zenei alapokat (When Ancestors Speak). Egyszer az afrikai dobok adják a fő témát (Sunshine), máshol a közép-kelet-európai jazz fuvola-bőgő kombója (River Run), megint máshol az amerikai soul szabadságot és szeretetet kiáltó szövegei (Love, Sweet Like Sugar Cane). Én sem vagyok az a tipikus hurráoptimista, aki rózsaszínben látja a világot, de ennek a lemeznek a hatását nehéz elkerülni. Egyébként persze vannak melankólikusabb témák és lassabb tempójú számok is, de mégis, vagy épp ezzel együtt, az összehatás alapján a legjobb lerás az, hogy ez szép zene, és ez az, ami megmarad.
Ami egy újabb aláhúzást ad az egésznek, hogy ez az összkép abszolút tudatos, ezt pedig a gárda összetétele igazolja. Az alapvető arcok között ott van például Adam Rudolph, az egyik alapító-zeneszerző, aki nagyjából egész életét az afrikai és indiai zene (főleg az ütőshangszerek) jazzbe oltásának szentelte, vagy a hasonló célokért dolgozó harsonás, Phil Ranelin. Az énekért többek között Dwight Trible felel, de az sem egyszerű, hogy az anyagon három dobos és két perkás hallható (Rudolphon kívül). A dologban pedig az a legszebb, hogy harminc abszolút profi zenész úgy rak össze egy közös projektet, hogy nem az eszetlen szólózáson és villogáson van a hangsúly, hanem az egész egy egységet alkot, minden hang a helyén, egyik sem túl hivalkodó, de ha valami nem lenne benne, hiányozna.
… és még sokan mások
A dolog fényezése mellett azt hozzá kell tenni, hogy egy-két alkalommal túlcsordul a szövegtémákban a soul (vagy hippi, ahogy vesszük) hatás, az ég felé fordulás és a szeretet puding. Emiatt szubjektive azt mondom, legalább egy szám jobban járt volna, ha instrumental marad. A másik dolog, hogy aki kizárólag a fúziós jazzben és az elektronika bevonásában hisz, az ne itt keressen megváltást, mert ez garantáltan csak élőhangszereket tartalmaz. A harmadik és talán legerősebb negatívum pedig a játékidő, ami megáll 38 percnél, és a számok egyenként is elég rövidek, így aztán ez a varázsdoboz, amilyen hirtelen kipattan, olyan gyorsan az orrunkra is vágja az ajtót. Egy átlag hatperces számhosszal és egy egyórás terjedelemmel inkább kiegyeznék, így viszont marad a replay.
Linkek: