Az új Bomb The Bass lemezről úgy illenék kezdeni az értekezést, hogy neves emberünk 13 év hallgatás után új nagylemezzel jelentkezik. A visszatérő album viszont referálásoktól és vetítésektől függetlenül is hatalmasra sikerült. Nem annyira befordult, hogy triphop legyen, nem annyira gumi, hogy big beat, de nem is annyira seggrázós, hogy dance. Valahol ezek között, nyugis tempóval, szinte hibátlanul, a limitált verzióban néhány jó remix-szel, tipikusan polcra (meg persze lejátszóba) kívánkozó lemez.
Állítólag, bár ezt én is csak a törikönyvből tudom, a Bomb The Bass a ’80-as és ’90-es évek fordulójának nagy szenzációja volt. Először 1988-ban, amikor Beat Dis című száma egyszer csak a brit slágerlista második helyén kötött ki, majd debüt nagylemeze (Into The Dragon) a Top 20-ben landolt. Nagyjából hasonló szintet ütött meg a következő két album is, amiből a második 1995-ben került piacra, és azóta a Bomb The Bass név pihenőpályán állt. (Én ekkortájt éppen hogy felfedeztem a Jilted Generationnel az elektronikát masszív Slayer évek után, úgyhogy elkerültük egymást.) A köztes időben azért felbukkant Tim Simenon neve tévés főcím írása okán, válogatás lemez és remixek kapcsán, vagy mint az Electric Tones kiadó alapítója. Aztán most úgy döntött, hogy új irány, újra nagy produceri munka és tessék.
Bomb The Bass – Butterfingers
Itt van ez a Future Chaos, és ha bottal vernének se tudnám megmondani, hogy egyértelműen milyen stílushoz tartozik, pedig annyira tényleg nem egy bonyolult darab. Az ütem néhol tört, néhol négynegyed, a tempó egyszer lassú, máskor gyorsabb, a vokál énekelt vagy éppen beszélt, de abban azért megvan a közös nevező, hogy a közepes fölé soha nem szalad a sebesség, és minden dal inkább szól tompán, mint harsányan. Ez alapján az ember valami jól megírt laidback háttérzenére tippelhetne, amit kiválóan tudnának használni a rádiók a hírolvasás alá, de ezt mégse tudnák, mert kiköveteli magának a figyelmet. Ha hasonlítani akarnám, egyszer a Chemical Brothers jut eszembe, máskor meg a(z ezredforduló utáni) Depeche Mode.
Egyik nagy szerelem a már előzetes teaserként is elsütött Burn The Bunker, ami úgy húz keresztül az öt és fél percén, mint egy ködös tekintet előtt szétfolyó éjszakai nagyváros közepén, egy hatalmas aréna klub VIP helységében vénába oltott speedball, amihez nem is lehetett volna jobb vokált találni az elektropopper Jakeone spoken wordjénél. Emellett akár az összes számot felsorolhatnám, hogy miért mennyire jó, talán csak az egészen lassú darabok (mint a No Bones) van kisebb hatással, de amint az ember meghallgatja egy csajjal töltött este közben, mindjárt átjön, de egyébként ilyen célra teljes hosszúságában is kivételesen alkalmas a lemez. (Definite szexlemez, az!)
Bomb The Bass – Burn The Bunker
Limitált számban két cédés verzióban is kapható az album, ami annyiban jó fejség Simenontól, hogy nem a szokásos “néhány hónapra rá kiadok egy remix lemezt” menetrendet követte, hanem mindjárt odacsapta mellé. A kellemes meglepetés pedig, hogy nagyjából rendben van a plusz anyag is. A Butterfingers Adam Sky-féle feldolgozása a kedvenc a maga főtémát továbbgondoló basszus-brummogásával és negyedelésével, de az se rossz húzás, hogy mindjárt utána ott van ugyanennek a számnak a dubstep remixe, ami nem nyúlik ugyan a stílus átlaga fölé, de azt simán megüti. A house-os átírások mondjuk teljesen közepesek, és a bónuszként felkerült Star sem váltja meg a világot, úgyhogy a replay az mindenképp az első korongon marad, de azon jó darabig.
Linkek: