A Wire magazin a 2011. augusztusi számában leközölt Bob Ostertagtól egy rövid, de nagyon elgondolkodtató cikket arról, hogy miként változtatja meg az internet a zenéről alkotott felfogásunkat. Ebben Ostertag az egyik bekezdésben arról ír, hogy “35 évvel ezelőtt Susan Sontag megállapította, hogy a fényképészet oly széles körben vált az emberek szórakozásává, mint a szex és a tánc – vagyis, csakúgy mint minden más tömegesen űzött művészeti formára, már a fényképészetre sem művészetként tekintett a többség. Inkább egy társadalmi rituálé részeként, ami az erő kifejezőeszköze és védelmet nyújt a szorongás ellen. Ma helyettesítsük be a zenét a fényképészet helyére, és ugyanott vagyunk.”

Úgy gondolom, hogy a Hype Williams zenéje tökéletes példa a fenti kijelentés szemléltetésére. A duót alkotó Dean Blunt és Inga Copeland eddigi munkássága ugyanis egyszerű barkácszene. Véget nem érő ismerkedés a hangokkal, a ritmusokkal és a technológiával, vállaltan amatőr eredményekkel. Ezeknek a tömegtermék jellegű, bárki által megcsinálható formája és a végtelen őszintesége két olyan tényező, melyekkel napjainkban rengetegen azonosulni tudnak (és még többen szeretni), sőt, sokan valószínűleg hozzájuk hasonlóan ugyancsak próbáltak már efféle módon zenét írni, inkább kifejezve saját belső érzelemvilágukat és ugyanezzel a lendülettel áthatolhatatlan falakat húzni köré, semmint valami szándékosan művészeti célú alkotást létrehozni.

A páros a legújabb, Black Is Beautiful című albumán meglehetősen kiváncsi hangulatban kísérletezik újdonságokat keresve. Egyfelől egymással átellenben lévő zenei irányzatok sajátosságait építik be a rájuk jellemző ambientes/zajos mikrokörnyezetbe, másfelől jól érezhetően mondani is akarnak valamit, ami lehet éppúgy aktuálpolitikai, mint belső személyes. Az így keletkezett hatalmas katyvasz – mert az, de jó értelemben – olyan, mintha megzenésítenék egy átlagember Facebook-hírfolyamát. Folyamatosan beszűrődő adatok és morajlás, amiből hol a második számban fedezünk fel és értünk meg pár sornyi szöveget, hol pedig a kilencedikben. Copeland hagyományos vokálja sokszor teljesen eltűnik ebben a közegben, Blunt ritkán elszórt morcos sorai viszont úgy dominálnak, mint egy folyamatosan ismétlődő adás, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Hype Williams – Black Is Beautiful trailer

Emiatt egy igencsak szétszórt, kapaszkodási pontokban szegény album a Black Is Beautiful, amit az tesz rendkívül izgalmassá, hogy minden egyes hallgatása során más és más részeire figyelünk oda jobban. Vagyis jobbára arra, ami éppen passzol a hangulatunkhoz, amivel az adott pillanatban meg lehet szólítani minket. Mintha letekernénk és böngésznénk az életben. Zenei értelemben ehhez illendően sokszor meglepő, de kaotikussága ellenére nagyon is egységes a lemez. A (Venice Dreamway) szabadon garázdálkodó dobjai a néhai Steve Reid millenium utáni vízióira emlékeztetnek, az 8-ben a Zeitgeist tudományos-ismeretterjesztő ambient főtémája kel életre, a 12-ben pedig a mostanság divatos footwork paranoid basszusszerkezete tűnik fel. (Négyötöd.)