A kétezres éveket egy részleteiben akár értékesnek is nevezhető, teljes játékidejében azonban zavarbaejtően értelmetlen albummal zárta le. A felhajtás már a hivatalos megjelenés előtt megkezdődött, mikor napvilágra került, hogy Brian Eno az utóbbi idők egyik legjelentősebb experimental kiadójánál, a Warpnál fog publikálni. Ejha, gondolhatnánk, az éteri lebegés és a sercegő zajzene összeházasítása talán még az ambient keresztapjának is kihívás lehet. És sajnos ráhibáztunk: tényleg kihívás, amelyből végül nem is kerül ki győztesen.

A lemez három klasszikusan enós szösszenettel indítja útjára a csónakot a tejfehér tengeren. Lassú mértéktartással építkező számok ezek, hallotunk már ilyet, de emberünk még akkor is átlagon felüli, ha önmagát ismétli. A korábbi albumok felépítéséhez szokva már épp indulnánk is alfába, mikor egyszer csak előtör a mélyből a Flint March című borzalom, és agresszív gépiességével szanaszét fröcsköli a már éppen tükörsimává vált felszínt. A zakatoló Paleosonicig bezárólag olyan zajbombákkal van dolgunk, amelyek egy Enóhoz szokott dobhártyát minden bizonnyal már az első percben átszakítanak. A Warp kiadó profiljába, a ritmikus kísérleti noise kategóriájába persze beleillenek, és valószínűleg ezért is kellett helyet szorítani nekik a Small Craft…-on. Egy meditatív stílusú korongot azonban porrá zúznak. Aki mégis bírja az iramot, annak viszont gyönyörű lezárásban lehet része. A háborgó tenger fokozatosan elcsendesedik, és az utolsó percekre gyakorlatilag mozdulatlanná dermed.

Eno utoljára 2005-ben jelentkezett szólólemezzel, de már az azt megelőző pár évben is inkább volt aktív producerként, mint zeneszerzőként. Igazán maradandó munkát viszont a kora-kilencvenes évek óta nem adott ki a keze közül, így nem csoda, ha a mohó hallgató magas elvárásokkal ül neki az új anyagnak. A végeredmény viszont – mind a floating ambient, mind a finom glitch hívei számára – csalódás. Az elméleti szinten és az irodalomban gyakran működő képlet (bevezetés – bonyodalom – megoldás) a Small Craft… esetében nem tűnik többnek öncélú műfajváltásnál. Magyarázatot több helyen is lehetne keresni: talán a két vendégzenész (Leo Abrahams és Jon Hopkins) társasága művészi túltelítettséget okozott, esetleg a trió improvizációs módszere nem akaródzott szerves egészet létrehozni. Az is lehet, hogy Eno nem tudott másképp igazodni a Warphoz, és az is lehet, hogy nem akart. Pedig bizonyára sokan lettek volna kíváncsiak, hogy annyi műfaji hibridizáció után az ambientveterán hogyan békíti össze a harsány zajokat és az úszkáló loopokat. A következő warpos lemezénél talán majd erre is sor kerül.

Dick Flash ál-interjúja Brian Eno-val