Nekem eleve problémás az indiántematikára felhúzott ex-Wigwam, most Club 202 mint helyszín. Természetesen nem az indiánokkal van baj, de sosem voltam elragadtatva a klub dekorációjától. Paul Masvidal zseniális gitáros-énekes (akivel nemrégiben sikerült beszélgetni az új album apropóján) velem ellentétben élvezte a dolgot, turnénaplójában meg is emlékezett a hely keltette pozitív impressziókról, az ősökkel való találkozást elősegítő, vásárinak tűnő, mégis mélyen megindító díszletekről. Ebben eltér a véleményünk, de ebből is látszik, hogy ő bölcsebb ember nálam. A körülményektől függetlenül azt kell, mondjam, rég volt részem hasonlóan katartikus zenei élményben.

Utolsó találkozásom a Cynic-kel felemásra sikeredett. Egyrészt lényegében lekéstem őket, mikor a Dream Theater előtt melegítették be a progmetálosokat a Sportarénában, másrészt ott és akkor nagy volt nekik a tér, s azt a pár számot is elnyelte, amit még sikerült elcsípnem. Ennek megfelelően hiába örültem annak, hogy a zseniális Traced in Air albumukat elhozták, igazából arra vágytam, hogy headlinerként lássam őket viszont. A Club 202 színpadára abszolút az est főszereplőjeként vonult fel a négy zenész (Masvidal mellett az állandó társ Sean Reinert dobos, valamint a rendkívül szimpatikus kisegítő gitáros, Max Phelps és basszer, Brandon Giffin). Bár a klub mérete és beosztása ezt nem indokolná, igen szellős nézőtéren álldogáltam a minimálra hangolt színpadkép előtt, amelyet csupán egy monokróm vizuál “színesített”. Ennek megfelelően családias hangulatban zajlott az egész este.

Akármennyire is nehéz megvalósítani a tökéletes körülményeket a Cynic élő befogadására, ez a zene pontosan arról szól, hogy figyelmen kívül hagyom a külvilágot, befelé fordulok, hagyom hatni, hogy átmosson és megtisztítson, hipnotikus ütemeivel meditatív állapotba ringasson. A különleges zenei rituálé, mondhatni spirituális utazás első mozzanataként realizáltam, hogy szokásos, metálkoncertekre rendszeresített mellkas előtt összefonott kar, kis terpesz beállásomon változtatnom kell. Már a legelső dal alatt leengedtem karjaimat, hogy a legkevésbé se zárkózzam el a felemelő élménytől. Aztán azon kaptam magam, hogy mosolygok, érthetetlenül és indokolatlanul, mintha a kaliforniai Nap alatt álltam volna, pedig a melegítő Napnak nyoma sincs a depressziós télbe fordult Budapesten.

Azt az aggodalmat is hamar eloszlatták, hogy túlságosan erőltetik majd az új EP-t (mondjuk ez logikus, hisz az egész 23 perc). Felváltva hangzottak el a megjelenés óta már integránsan az életműbe illeszkedő új dalok és a régebbiek, koherens egészet alkotva. Hiába váltottak hirtelen a death alapokat még erősebben magán hordozó, hörgéssel fűszerezett 1993-as Focus dalokról (How Could I, Celestial Voyage, Veil of Maya) a Traced in Air kifinomultabb, bár nem kevésbé technikás darabjaira (Adam’s Murmur, Evolutionary Sleeper, Integral Birth, The Space for This) vagy az ősi gyökereket felelevenítő Carbon-Based Anatomy számaira, a közös utazás gördülékeny pályán vezetett végig. Eleinte azonban nekik is “hangulatba” kellett kerülniük, s eltelt némi idő, mire felengedtek a rutinszerűség és fáradtság okozta idegenségből, de a semmihez sem hasonlítható zene elérte a kellő hatást. Olyan folyamat ez, amelynek során az előadó és a befogadó egyaránt részt vesz az alkotás folyamatában, kölcsönös egymásra hatásukból születik a közös(ségi) élmény.

Így történhetett az, hogy Paul csak a koncert végéhez közelítve kezdett el kommunikálni a közönséggel, addig el volt foglalva azzal, hogy saját magát és zenekari társait (különösen a dobos fenomén Reinertet) felpörgesse. Akkor azért elsütötte a tőle még csak bugyutának sem tűnő poént, miszerint örül, hogy Budapest budai oldalán lépnek fel, hiszen ő szereti Buddhát, illetve javasolta, hogy gondoljunk valakire, akire nagyon haragszunk, és küldjünk neki szeretetet. Előadott még pár klisét a könnyen-gyorsan buddhistáknak tankönyvből, de egyszerűen nem tudok elmenni a tény mellett, hogy nála hitelesebben kevés embertől hallottam ezeket a “tanításokat”. Az a “fény” és megértés, ami árad belőle, páratlan. Könnyen eléri, hogy egy fárasztó, hideg, téli nap éjszakáján olyan belső derűvel lépjek ki a Club 202-ből, hogy mindenkit meg akarok ölelni, mert az élet valójában szép, és az érzést meg akarom osztani mindenkivel.

Kevesek képesek arra a komplex és súlyos műfajon belül, hogy ne csak a vájtfülűek szórakoztatására zenéljenek, vagy épp iszonyatos mélységekben turkálva gyalulják le hallgatóságukat, hanem kifejezetten pozitív erőt sugározzanak. Ez a Cynic, ezt érdemes megtapasztalni és érezni.