Úgy érzem, minél távolabb kerülünk időben Burial stílusbeli monolitjától, a 2007-es Untrue-tól, annál nehezebb objektívan megítélni azóta (sőt, igazából azelőtt is) kreált munkáinak minőségét. Street Halo című ep-je azonban olyan esemény életművében, mely biztosan megérdemli a figyelmet.
A Street Halo már csak azért is figyelemreméltó William Bevan életművében, mivel 2007 óta ez az első kiadvány, melyen kizárólag saját neve szerepel. Az elmúlt négy évben mégsem hagyott alább az iránta való médiaérdeklődés, mert kisebb-nagyobb munkákkal folyamatosan felhívta magára a figyelmet, vagy a háttérből irányította más művészek pályáját. Jamie Woon mögött állva sokat segített annak Mirrorwriting című nagylemezében; Kieran Hebdennel kettesben (Wolf Cub + Moth) és Thom Yorke-ot bevéve hármasban (Ego + Mirror) is érdekes munkák sorát rakták le az asztalra – de a szerző mintha szándékosan tartózkodott volna attól, hogy valami olyat hozzon létre, ami egyedül hozzá köthető. Egyedül ahhoz a figurához, aki egy csésze gőzölgő kávé fölött zenbe mélyedve igyekszik a világot kizárni.
Thom Yorke/Burial/Four Tet – Mirror
Hallgatásról szó sem volt, de mégis megtört tehát egy tendencia a Street Halo ep-vel, mely különösebb Hyperdubos csinnadratta nélkül jelent meg, talán szándékosan megadva a lehetőséget a hallgatóknak, hogy ha tetszik nekik az anyag, akkor maguk terjesszék.
Rendkívül magas elvárásokkal fogtam neki a Street Halo hallgatásának, mert bár az egyik legkedveltebb producerem a szerző, mégis, minden egyes új megjelenésével egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy egy egydimenziós világ, amit műveiben lefest. Zeneileg könnyen kiismerhető Bevan dallamvilága, és még az olyan kellemes dubhouse-ok, mint a már említett Moth vagy éppen a újkori Radiohead hangulataival megbolondított Ego/Mirror se tudtak ellenpéldaként szolgálni. A Mirror például olyannyira hagyományos buriali hangzás, ha lecsupaszítanánk róla Thom Yorke hangját, szerintem simán el lehetne adni 2006-2007-es trackként is.
A Street Halo egy lassú változás első lépése lehet. Részben a már megszokott hangot viszi tovább – emiatt csalódás is lehet első hallásra -, de sok olyan elem van rajta, mely összességében egy szimpatikus kiadvánnyá teszik ezt az ep-t. A kiadvány címével azonos nyitószám zajossága, sötét, szinte groteszk hangulata egyértelmű eltávolodás az Untrue örökségétől; van valamilyen technos lüktetése is, bár ez annyira nem meglepő az elmúlt évek látványos jelensége, a dubstep, a techno és a dubtechno határainak elmosódása ismeretében. Gyönyörű az utolsó fél perc emocionális, szinte filmzenei lezárása is.
Az NYC szolgál talán a legkevesebb izgalommal: a lemez leghosszabb trackje, ennek ellenére szinte alig történik benne említésre méltó dolog. Egy szimpla Ghost Hardware Pt. 2, ami nem is volna probléma, de majd nyolc percnyi játékidejével teljesen elaltatja a hallgatót. A lemez becsületét egyértelműen a Stolen Dog menti meg, mely talán a legelőremutatóbb track a lemezen: Burial végre elkezd számok helyett dalt írni, és ez nagyon jól áll neki, valószínűleg nem véletlen, hogy két hete ezt a számot tette fel Cadik a Darkstart felvezető szettjében. A zene szinte háttérbe húzódik, a háttérből betörő éneksample-ök uralják a hangulatot, és ha meg nem is koronázzák a lemezt, összességében szép emlékké teszik azt.
Sokkal okosabbak nem lettünk a Street Halo-tól, mert Burial produceri minőségét megkérdőjelezni egy Untrue vagy Jamie Woon anyaga után dőreség lenne. Előadóként azonban továbbra is várjuk tőle azt a harmadik lemezt, mely a dubstep egyik nagy eseménye – lehetne. Háromnegyed.
Burial – Stolen Dog (nem hivatalos videó)
Tracklist:
- Street Halo
- NYC
- Stolen Dog
Borító:
