Nehéz feladat rockzenét népzenével vegyíteni úgy, hogy a végeredmény ne egy turisztikai magazin gondos ötlettelenséggel megszerkesztett, közhelyes zenei aláfestésére emlékeztessen, de azt sem könnyebb elérni, hogy a kettő párosításából ne egy értelmezhetetlen jelenség szülessen. A Calexicónak ezúttal is sikerült bebizonyítani, hogy azért mégsem lehetetlen, vagyis képesek összebékíteni a hagyományos Amerikát a modernnel anélkül, hogy különböző veszélyek leselkednének rájuk vagy éppen ránk. Tehát nyugodtan elindulhatunk a képzeletbeli utazásra, nem kell sombrerókkal letakart, halálos unalommal teli vermektől tartanunk.
Az együttes két ismertebb tagjának (Joey Burns, John Convertino) otthona az arizonai Tucson, amitől nincs messze a kaliforniai Calexico; mindkettő nagyjából Észak-Amerika délnyugati részén fekszik. A két hely nem sokban különbözik, legalábbis klímájukban, és abban, hogy kicsit délebbre tőlük már Mexikó van. A hatások érződnek is a dalokon, a gitárjáték sokszor a perzselő napot idézi meg (Victor Jara’s Hands), de a hőség sohasem fojtogató, sőt néha olyat is láthatunk, amikor a szemünk előtt sötétedik el minden (Man Made Lake). A hangulat behatárolhatatlan, legalábbis semmiképp sem egységes: ha tiszta az ég, akkor is végig ott leselkedik a komor és a baljós.
Calexico – Two Silver Trees
A dalok szövevényes felépítése és a változatos hangszerek mellett stílusok sokasága jelenik meg, de ezek mégsem az öncélú versengés résztvevői, hanem szépen elegyednek egymással, vagy éppen gördülékenyen, szinte észrevétlenül váltakoznak, és működnek együtt. Így lesz az americanából, a country-ból, a blues-ból, a jazzből és a latinos jegyekből valami teljesen új, mégis ismerős. A lemezen vannak tipikus mariachi elemek (hegedű, trombiták, énekstílus), sőt spanyol nyelvű szövegek is, de nekik még ezeket is sikerül úgy elővezetni, hogy ne az Esmeralda valamelyik autentikus jelenete jusson eszünkbe. Az egész filmszerű, mégsem filmzene, ráadásul könnyed, mégsem súlytalan.
Az albumnak és a zenekarnak egyaránt nagy érdemei vannak: az előbbinek az, hogy nem túl hosszú, sem részleteiben, sem egészében, nincsenek zavaró újrakezdések, csak egy kellemes, tulajdonképpen popzenei folyam. Az utóbbi tagjainak pedig az, hogy nem alkalmazzák az erőszakos hangulatkeltés eszközeit, élőhelyükből sem akarnak görcsösen szuvenírt csinálni. Ez a természetesség a hallgatónak jó érzés, és hasonló babérokra törő együtteseknek akár tanulságként is szolgálhat: bármilyen környezet megzenésítése érdekes lehet, de csak akkor, ha nem akarják úgy és annyira a fülünkbe tuszkolni, hogy utána rögtön a szánkon jöjjön ki.
Linkek: