Dominic Martin jó ideje megkerülhetetlen ponttá tette magát a drum & bass lazábbik térfelén. A legújabb Calibre trackekért egymást gáncsolják ki a rádiós műsorvezetők, egy-egy új release pillanatokon belül futótűzként terjed a berkekben. A futótűz pedig majdhogynem folyamatos, mivel emberünk jó kisiparos módjára ontja magából a zenéket, ritka az olyan hónap, amikor semmi újat ne hallanánk tőle. Ennek a sornak az aktuális darabja a Condition című album, amely Martin saját elmondása szerint úgy készült, hogy leült a gép elé egy tánctérre szánt, nehezebb zenékből álló lemezt írni, mert rég csinált olyat, majd néhány track után nem tudta visszafogni az érzelmes, befordulós énjét, és ilyen hangulatú zenékkel fejezte be a munkát. Ha hozzávesszük, hogy ez a kétarcúság a színtéren mostanság szokásosnak mondható drum & bass – dubstep bontásban érkezik, elég sokoldalú összképet kapunk. Bár benne van a veszély, hogy jól átgondolt koncepcióalbum helyett csak egy összeollózott trackgyűjtemény jön ki a végén, ami lemezként nem lesz túl maradandó.

A Conditionnel pontosan ez történt. Csodaszép liquideket váltanak absztrakt agymenések, aztán mielőtt helyre tennénk a fejünkben az utóbbiakat, már headbangelünk is egy izmosabb reszelésre, majd egy pillanat múlva már higgadt dubstepekre kell, hogy hangolódjunk – és így tovább, váltakozó variánsokkal. Önmagában persze semmi gond nem lenne ezzel az eklektikával, sokszor láttuk már működni, viszont ha a váltások nem csak jellegükben, hanem minőségükben is váltások, na az para. Márpedig amennyire Calibre a lelkizős liquidek legnagyobb menője, ugyanannyira igaz rá az is, hogy zavaróan üres dubstepeket tud írni, amiket noha nem győz megjelentetni, egyiket sem kapja fel igazán senki. Mindehhez ha hozzávesszük, hogy a – magához képest – durvulós számai amolyan egyszeri injekció jellegűek és inkább csak átvezető zenéknek jók egy szettben, kirajzolódik, hogy az album három lábából kettő nyugodtan ignorálható.

Az egyik legtöbbet foglalkoztatott angol mc-vel, DRS-szel közös két dal, a fájó igazság érzését átadó People Never Change és a szakításra hangoló Closing Doors mindegyikéről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, illetve az instrumentális liquidek, a Windows és a Mirage című számok is elég erősek, nem beszélve a jókedv-bomba Notting Hillről. Külön piros pont, hogy Martin maga csak egyszer kezd el énekelni az albumon, és a jópofa elnevezésű Who’s Singing nem is lett annyira problémás, mint pár korábbi dalolása. A keménykedős blokkból – amiért ugye eredetileg létrejött ez a lemez – viszont egyedül a Garbage Man szerethető igazán a maga zsigeri oldschoolságával, a többi zene egy fejbólintással elrendezhető, legfeljebb a Foreign Bodies-on lehet kicsit többet gondokozni, hogy micsoda is.  (Update: negyedszeri meghallgatásra már tetszik.)

A dubstepekbe tényleg nem mennék bele, ugyanolyan üresek mint eddig. Azt hiszem ennél a pontnál már kijelenthető, hogy Calibre sajnos nem tudja átadni ezen a stíluson keresztül azt a lélekteliségét, amit az origójának tekinthető liquid funkon kívül a 4-5 évvel ezelőtti deep house próbálkozásaival is sikerült például. A Condition album nem töri meg Martin karrierjét, ha más miatt nem, a DRS-es zenék miatt továbbra is a fején marad a korona a liquidesek szemében. Ugyanakkor nem is ad sokat a pályához ez az album, gyakorlatilag csak azt erősítette meg, amit már eddig is tudtunk. Calibre egy stílusban zseniális, a többiben pedig az ott elért sikerei farvizén próbálkozgat, több-kevesebb sikerrel. Az emberek sosem változnak.

Calibre – People Never Change (feat. DRS)

Tracklist:

1. People Never Change feat. DRS
2. Notting Hill
3. Who’s Singing
4. Mirage
5. No More
6. Foreign Bodies
7. Ugly Duckling
8. Half & Half
9. Garbage Man
10. Schlager
11. Closing Doors feat. DRS
12. Blackhole Dub
13. Windows

Borító: