A Cassegrain technóját sokszor próbáltam már megfejteni magamban, lehetőség szerint minél kevesebb szóval jellemezni. Nem könnyű feladat, sőt, sokáig azt hittem, hogy egyenesen megoldhatatlan, de mostanra azt hiszem tudom mi az a jelző, amihez leginkább társítani tudom a zenéjüket: áltudományos. Értem ezalatt azt, hogy sokszor rettentő bonyolultnak tűnő kontextusba helyezik az egyébként könnyedén táncolható, kifejezetten mozgásra írt felvételeiket. Mintha direkt sokkal bonyolultabbnak akarnák beállítani azt, amit valójában csinálnak. Mintha a felszín alatt valami hatalmas, rengeteg időt igénylő dolog lenne, közben nem is. Attól válik ez a projekt érdekessé, hogy a lelepleződés után nem válik hamissá a zene, hanem épp ellenkezőleg: elhitetni valamiről, ami nincs is ott, sokkal több erőfeszítést igényel.

Szóval könnyen feldolgozható – de semmiképp sem rossz értelemben egyszerű – a duó eddigi munkássága, amivel megjártak már sok klassz kiadót (Prologue, Killekill, Modal Analysis, M_Rec Ltd), mire eljutottak most az első nagyobb lélegzetvételű kiadványukhoz, ami az iménti felsorolást nyitó csapatnál landolt. A Tiamat címet viselő összeállítás hat szám, negyven percen át, két bakeliten. Ráadásul pont azt hozza, amit várni lehetett: sejtelmes, helyenként sötét, máskor monoton tételeket, amik az ütemmel összhangban lélegeznek, élnek. De a végeredmény mégsem jó, ugyanis borzasztóan hiányoznak a jó számok. Ami van, az mind kisujjból előrántott, semmit nem kockáztató, mérnöki pontossággal megtervezett anyag. Ezt az elmúlt két évben többször is hallottuk már, ráadásul izgalmasabb tálalásban. De leginkább lehet, hogy pont az a baj, hogy itt semmi áltudományosság nincs: ezek unalmas, szürke felvételek unalmas, szürke tálalásban. (Hármas.)