Néhány évvel ezelőtt nagyon úgy tűnt, hogy semmi sem fogja megmenteni attól Chase & Status-t, hogy némi erőlködés után csendben belefolyjanak a levesbe. Írták a srácok a drum’n’bass-eket, de a se nem igazán táncos, se nem igazán kemény, se nem igazán lélekteli hangzásukat a szcéna egyik alfajának közönsége sem érezte magáénak. Az ilyen identitászavaros, székek közé esett actek pedig sokszor köddé válnak, elég csak a Basic Operations, vagy Ill.Logic & Raf sztorijaira gondolni.

Saul “Chase” Milton és Will “Status” Kennard amolyan nice-to-have vacsoravendégek voltak, akik ha gondolták ehettek-ihattak, és beszélgethettek egymással a fogadás szélén, ezzel le is tudván a szerepüket. Aztán egyszer csak írtak egy-két jó zenét (a Take Me Away örökzöldségébe pl. nehéz belekötni), majd elég jól bántak a rájuk terelődő figyelemmel. Kölcsönösen felfedezték egymást a rádióval, arra szabott beateket kezdtek gyártani, illetve a pár évvel ezelőtt kezdődő, mára szinte általánossá vált dnb-dubstep átjárásba is elsőként csatlakoztak be. Adott is lett varázsütésre egy prímán konzerválható elektronikus duó, amely a tizedforduló előtti Anglia gyorsan forgó trendjeihez a legmesszemenőbbekig alkalmazkodva tudta változtatni magát. A végeredmény: díjeső, giga featek, robbanó táncterek valamint egy kihipózott, mindenből picit merítő, viszont ahhoz képest végletesen egyszerű hangzás.

A No More Idols ezt az örököt viszi tovább, bár mivel alig pár hete jelent meg, a hivatalos lovaggá ütése még várat magára. Valahogy már az első impulzus, a bulldogos borító is arra enged következtetni, hogy nem az elektronikus zene következő évtizedének gondolati letéteményesét fogjuk hallani. Hallunk helyette rengeteg lesújtó dobot, steril gitárszólót, nosztalgikus rave elemeket, vokál szerepében tetszelgő tucathangokat és együgyű basszusokat. A közreműködők listája impozáns, a bejáratott bugyinedvesítő Plan B mellett a grime herceg Dizzee Rascal, az Amy Winehouse-kegyelt Liam Bailey és nagy meglepetésként a kortárs amerikai neo-soul egyik legnagyobb alakja, Cee Lo Green is feltűnik. Vélhetőleg egyikük sem karrierje csúcspontjaként fog visszaemlékezni az itteni koprodra; Bailey esetében például kifejezetten necces, hogy egy felpitchelt női vokálsampler sokkal emlékezetesebben szól a Blind Faithben, mint ő.

A szerzők sok mindent belepasszíroztak a 15 számos lemezbe: trance (Let You Go), grime (Hitz), dubstep (Brixton Briefcase), jump up drum and bass (No Problem), indie rock (Fire In Your Eyes), garage (Heavy) és rave (a már említett Blind Faith) elemek egyaránt fellelhetők, felettük húzódó közös ernyőként egy olyan epic-wannabe hangzással, amiért tetten érhetően megőrülnek a rádiók önjelölt trendszetter szelektorai. Ők úgy néz ki ebben a Chase & Status nevével fémjelzett, kicsit rockos, kicsit röfögős, kicsit popslágeres valamiben vélik felfedezni azt az utat, ami a brit klubszcéna törtebb oldalát ismételten olyan kommerciális sikerek felé repítheti, mint amilyenek Liam Howlett agymenéseiből nőttek ki a kilencvenes években. A Prodigy-vel ellentétben azonban ez a zene sehová sem vezet, de még a jelennel sincs több kapcsolata annál, hogy seggbe rúgja azt párszor némi üresen agresszív basszussal. Megőrülni persze meg lehet rá, de meghallgatni még szódával is szenvedés.

Viszont ha meg szeretnéd hallgatni, akkor itt megteheted.

Chase & Status – End Credits (feat. Plan B)

Tracklist:

1. No Problem
2. Fire In Your Eyes (Ft Maverick Sabre)
3. Let You Go (ft Mali)
4. Blind Faith (ft Liam Bailey)
5. Fool Yourself (ft Plan B & Rage)
6. Hypest Hype (ft Tempa T)
7. Hitz (ft Tinie Tempah)
8. Heavy (vs Dizzee Rascal)
9. Brixton Briefcase (ft Cee Lo Green)
10. Hocus Pocus
11. Flashing Lights (ft Sub Focus & Takura)
12. Embrace (ft White Lies)
13. Time (ft Delilah)
14. Midnight Caller (ft Clare Maguire)
15. End Credits (ft Plan B)

Borító: