Nils Frahm új stúdiólemeze (Felt) és Clem Leek második egészestés munkája (Lifenotes) alig kéthetes eltéréssel került a zongoraszóra és szeretetre éhes közönség elé. A két srác egyelőre még nem dolgozott együtt, önálló munkáik és zenei gondolkodásmódjuk között mégis megdöbbentő a hasonlóság. Mindkét korong zongorán előadott, egyszerű és rövid etűdöket gyűjt egy csokorba, és mindkét albumon kitüntetett helyet kap a környezeti zörejek alkotta csodálatosan alaktalan egyveleg. Ezáltal mindkét album intim személyességgel szólítja meg a hallgatót, és hasonlóan bensőséges viszonyt vár cserébe.

Clem Leek 2010-ben csatlakozott abba a modern classical ambient tendenciába, amelyről nemrég olvashattatok is a Winged Victory For The Sullen-kritikában. Az 1987-es évjáratú angol srác pályája egy érdekes kislemezzel (Through the Annular) és egy lenyűgöző naggyal (Holly Lane) indult. Leek alapvetően zongorista, zenéjét viszont – főleg a nagylemez esetében – sokkal inkább egy sűrű, gyakran drone-jellegű ambient atmoszféra jellemzi. A Holly Lane számai egy angol gyerekmese után kapták nevüket: többek között ez is jelzi, hogy a srác inspirációinak legfőbb forrása a tőle még nem is olyan messze levő gyerekkor, valamint az afelett érzett melankolikus, de örömteli nosztalgia. Hogy ez az egyveleg nem csúszik át a giccs területére, nagyban köszönhető Leek higgadt zenei temperamentumának és a mély loopoknak, melyek misztikus ködként ölelik körül a bátortalanul süvítő hegedűt és a didergő zongorát.

Az október 25-én megjelent Lifenotes azonban nem folytatja azt az elsősorban ambientjellegű, és csak másodsorban klasszikus hangszerelésű irányvonalat, amely az első stúdiólemezt jellemezte. A most hallható tizenhat szemelvényt legtöbbször egyetlen hangszer (zongora, illetve alkalmanként gitár és hegedű) szólaltatja meg. A darabok ráadásul nagyon egyszerűek: szerény arpeggiók ismétlődnek és mutálódnak. Több értelemben is minimalista dolgozatot kapunk tehát, és ez épp annyira lehet a buktatója is a Lifenotesnak, mint amennyire egyébként egyértelmű zsenialitása. A leghosszabb tétel sem éri el a négy percet, a töredékes felépítés pedig – ellentétben Nils Frahm lemezével – nem elég változatos ahhoz, hogy koncentrált figyelemmel mindvégig, minden egyes számmal ámulatba ejtse a hallgatót. Egyenként hallgatva, kiragadva az album környezetéből, mindegyik szép és szépen is játszott hangköltemény, egymás után állítva viszont kissé széteső.

Clem Leek a Breakdown című etűdöt játssza egy angol kápolnában

Az 1982-ben született Nils Frahmra először 2009-ben figyelt fel komolyabban a szakma. Ebben az évben kétszer is jelentkezett nagylemezzel (The Bells, Wintermusik), és ezzel egy csapásra az egyik legkeresettebb “ambient zongoristává” vált. Az azóta eltelt két évben dolgozott együtt Greg Hainesszel, Peter Broderickkel, Anne Müllerrel, valamint a kultikus doom-ambient duóval, a Deaf Centerrel is. Igazi fanatikushoz méltóan persze szabadidejét is teljes mértékben kitöltötte a zeneszerzés. Szabadideje viszont többnyire csak késő éjszakai órákban volt, ő pedig gondolt a szomszédjaira, így apró nemezdarabkákat (angolul felt) is illesztett a hangszer különböző részeibe, elsősorban a húrok és kalapácsok közé. A halk játékot kompenzálandó pedig szuperérzékeny mikrofonokat illesztett zongorája legmélyebb zugaiba, lehetővé téve ezzel a hangszer különböző részei által kiadott, normális esetben nem feltűnő hangok rögzítését is. Az eredmény bámulatos: a zongora marad ugyan a főszerepben, de a hangszer zörejeinek népes, mégsem hivalkodó kavalkádja gyökeresen új ízt ad a Clem Leekéhez hasonlóan minimalista kompozíciókhoz. Hauschkánál hallhattunk már némileg hasonlót, de az ottani hűvös avantgárd kísérletiességet itt egy bizalmas légkör váltja fel. Ügyesebb emellett a Felt felépítése is: nemcsak hosszabbak és jobban kidolgozottabbak a tételek, de önállóbbak és egymástól jobban elkülöníthetőek is. Hol játékos, stilizált esőtáncot idéző szökdécselés (Keep, Snippet, More), hol rezignált szemlélődés (Less, Pause) terelgeti a hallgatót.

Nils Frahm – Felt (album teaser)

Dísztelen egyszerűségük ellenére mindkét albumtól egyórányi szeretetet és gondoskodást kap a hallgató. Clem Leek és Nils Frahm ugyanis egyaránt érdektelennek tűnő, távolról leginkább mezei klimpírozásnak tűnő albummal jelentkezett. Aztán ha kicsit közelebb megyünk, hallhatjuk, hogy az alig néhány hangból álló dallam valójában egy zavarba ejtően személyes vallomás.