Van itt ez a már nem is új Coldplay album, a hype is lecsengett. Tudja fene, hogy van ez másoknál, ezért nem merem azt írni, hogy “a kritikus” gondban van, ha úgynevezett intellektuális rockzenekarok új lemezeiről kell értekezni. Viszont én személy szerint gondban vagyok, mert ezeket a lemezeket képesek olyan bújtatott klisékkel telepakolni, hogy már mi szégyelljük magunkat miatta, és hát itt jön a dilemmám, hogy most akkor ki is az a mi, akinek a nevében írunk.
A Coldplay nyilván nem háttérzene, ahogyan az is nyilvánvaló hogy az ikszmillió első másodpercben eladott példányból ipszilon darab mégiscsak azért porosodik otthon a háztartási keksz mellett a polcon, hogy majd, amikor átjön a régi haverom a koleszból azzal a kedves művelt új párjával (mi is volt a neve?), és egy pillanatra csend lesz, amíg ízlelgetik a bort, és kérdeznek, rá tudjam vágni hümmögve, hogy aha, hát ja, ez az új Coldplay.
Emellett nyilván sokan megveszik, mert.
Ami igaz az igaz, tényleg nagy volt a megújulósdi Coldplayéknél, és jól érezték, hogy a dekadencia nem lesz kúl 2008-ban, és persze senki nem állítja, hogy ez a zenekar a menő után menne, de azért abban talán egyetértünk, hogy kerüli azt, ami nem menő. Így hát a kezünkbe kapunk rögtön két képzőművészeti utalást (ööö… az még az utalás kategória ha az egyik kép konkrétan rajta van, a másiknak pedig a címe van rávésve akkorában, hogy kitakarja a másik felét?), és egy olyan albumot ahol már a negyedik szám végén sikerül kiabálni szemrebbenés nélkül, hogy You didn’t get to heaven but you made it close, You didn’t get to heaven but you ó ó ó, óóóóó.
Szóval a fiúk élnek, élni akarnak nagyon, Brian Eno meg asszisztál hozzá és azt írja, hogy az ő dolga itten kérem szépen az volt, hogy hm, sonic landscapes, és hát mi kapcsolódik jobban az élet feltétlen szeretetéhez, mint a dél, meg az egyszerűbbnek tűnő, de 2008-ban már egzotikus helyszínek, mint a pékség meg a vidéki templom, úgyhogy uccu, vegyük fel ott, és akkor tegyünk már tüzes hegedűfutamokat is a dologba, és életünkben először énekeljünk már jó mély hangon (Yes).
Tehát van itt ez a lemez, amiről véleményt kell alkotni, és nehéz azt mondani rá, hogy jó, meg nem jó. Mert tény, hogy egyszerű, önmaguknál többnek látszani igyekvő ötletekből áll össze, de összeáll, és úgy, hogy abból megint kijön a stadionok meg a fájdalmas sokszólamok világa (Death and All His Friends), csak más szemszögből, és a fene egye meg, megint működik az egész. A csinnadratta meg piszkosul eladta.
Őszinte-e az egész? Kérdéses. De ha választhatok, hogy pékségben, vagy U2 tower tetején felvett lemezt hallgatok, azt választom, amelyikről jobban lehet sztorizni társaságban.
Linkek: