A chicagoi Common, az amerikai hip-hop kedvesebb felének egyik címlapfiúja közvetlenül karácsony előtt dobta piacra legújabb albumát, a már nevében is elég ábrándos The Dreamer / The Believert.
Common olyan karriert futott be, amit túlzások nélkül nevezhetünk az amerikai álomnak. A Chicago szegény, déli kerületeiből érkező Lonnie Rashid Lynn jellegzetes orgánumával és intelligens, “street smart” szövegeivel szerezte meg a hírnevét Common Sense-ként, majd ahogy utóbbi szó lépésben lekopott a művésznevéről, úgy hagyta el a szegénykedős, kisemberi kliséket és vált egyre inkább nagyvilágivá, zenében és megjelenésben egyaránt. A folyamat végpontja egy nemrég történt fellépés volt a Fehér Házban, egyenesen a földijének számító Barack Obama meghívására. A melegítő selyemmellényre cserélése persze sok rajongót lemorzsolt az idők során az újak bejövetele mellett, így a jelenhez érve a Common brand eléggé letisztulttá, vagy még inkább skatulyába zárttá vált. A tehetségével, termékenységével és szerethető természetével felkapaszkodott művész egy két lábon járó plusz jellé vált az amerikai médiában, és minden egyes megmozdulásának – legyen az zene, mozi, tévés szereplés, meg bármi egyéb, amit az emberek hallgatnak és néznek – az optimizmust és a reményt kell sugároznia.
Noha napjaink egyre szomorúbb és vészjóslóbb viszonyai közepette abszolút szükség van az ilyen konstans smileykra, kötve hiszem, hogy pályája elején ezt a kifutást képzelte el magának Lonnie; annak ellenére sem, hogy anyagilag bizonyítottan nagyon sikeres. Common mindenesetre az új The Dreamer / The Believerrel sem akarta feszegetni a saját falait, ehelyett lehozott egy olyan lemezt, melynek szinte minden másodperce abba a rózsaszín világba tereli a hallgatót, ahol nagyon sok a “Change” meg a “Hope”.
A tizenkét számos album trackről trackre egyre nyálasabbá válik, ami egyrészt lehangoló és sajnálatos, a jó oldala (ha már pozitívkodunk) viszont az, hogy emígyen elég erősen kezd. A fülledten erotikus The Dreamer és a libidót az egekbe vágó, Nas-szal közös Ghetto Dreams páros olyan alaphangot ad, hogy – főleg utóbbira – még azok a gondolatok is elkezdhetnek motoszkálni az ember fejében, hogy egy instant klasszikus albumba futott bele, amivel évek múltán is bezzegelni lehet majd, amikor raplemezeket firtató beszélgetésekbe kerül. A lendület azonban innentől kezdve megtörik, és csupán a végletekig kidolgozott, de eléggé egy kaptafára menő instrumentálokat kapunk az album producerétől, No I.D.-től, melyek nem meglepő módon sokszor szétautotune-ozott vokálokkal operálnak, Common pedig hol jobban (Lovin I Lost, Cloth), hol kevésbé (Sweet, Windows) érzi felettük a rappet. Az első két zene lendületes ellenpontjaként a záró páros, a hasonszőrű amerikai hip-hop cuccokban már-már kötelezően featelő John Legenddel közös The Believer és a Pops Belief egészen érthetetlen: előbbiben egy nagyon gyors, és elég túlzsúfolt alappal próbált versenyt futni emberünk kevés sikerrel, a zárásnál pedig egy tucat zongorás szólóra beszél az igazságról valami ember, írd és mondd négy percen keresztül.
Common – Ghetto Dreams feat. Nas (Official Video)
Az, hogy Commonnak helye van a rap, és kicsit az egész USA-beli mainstream szórakoztatóipar térképén, vitathatatlan. Ezen túl a The Dreamer / The Believernek is megvannak a maga funkciói, kis adagban például egész jó lehet állásinterjú előtti spannolónak vagy csajpuhításhoz, ezekre a helyzetekre viszont sokkal jobb tippeket is adtunk már itt a Kultblogon. Alapvetően az a forma hiányzik, aki a 6th Sense-t rappelte annak idején. Az a Common is telis-tele volt lélekkel, viszont a jelenlegivel ellentétben a tökei is a helyükön voltak.
Tracklist:
- The Dreamer (feat. Maya Angelou)
- Ghetto Dreams (feat. Nas)
- Blue Sky
- So Sweet
- Gold
- Lovin’ I Lost
- Raw (How You Like It)
- Cloth
- Celebrate
- Windows
- The Believer (feat. John Legend)
- Pops Belief
Borító:
