Egyrészt, eleve azzal nem voltam igazán képben, hogy ez a surf rock nevű stílus az, ami, mert hogy első hallásra valahogy a calipunk környékére osztottam volna (surf meg punk-rock…), pedig nem ez a helyes irány. Rövid történeti gyökerek a Wikipédián, de a lényeg, hogy a stílus az ’50-es években a rock and roll mellett forrt ki (majd a ’60-as években ért be), ahhoz hasonló stílusjegyekkel: alap a gitár-dob-basszus felállás, blues gyökerek, tempó a lassú vadnyugatitól a pörgős punkig terjed. A zene legalább annyira alapoz az elektromos gitárra, mint a lüktető basszusra és groove-os dobtémákra, utóbbi néha mintha egy visszalassított punk lenne, de gyakran betörve a negyedeket. Külső jegyeket nehéz meghatározni (pláne nekem így új szemmel és elkerülve a sztereotipizálást a kevés példa alapján), de állítólag gyakran hasonló mint a klasszikus rockabilly szerkó, bár a magyar példa annyiban kotyvaszt, hogy a tagok révén ska íz csepeg az összképbe. A stílus a századközepi megalapozás után nagyjából úgy jött elő újra meg újra, ahogy a rockabilly revival hullámok a ’80-as, majd a ’90-es években, és ma is megvan a maga dedikált közönsége. (A rövid történeti áttekintőt ér kiegészíteni komment formájában, sőt, megköszönöm.)

CowaBunga Go-Go! – Faded Beauty (live @ A38, 2008. szeptember 20.)

A CowaBunga Go-Go! ezt a stílust éleszti fel tökéletes hitelességgel, a bio szerint már 2007 óta. Induláskor (és egy jó ideig) a PASO-énekes Krsával emelték a veteránfaktort, aki itt dobosként működött közre, de később átadta a lángoló dobverőket a Yellow Spots psychobilly zombihordáját megalapító Schlekman Daninak. Az együttes koncertezett már itthon és külföldön, és bár eddig csak egy demó és videómegosztókon (és a köztévén) levadászható videókon maradt nyoma munkásságuknak, remélhetőleg előbb-utóbb megélünk egy teljes hosszú albumot is, mert amit művelnek, az zseniális.

Külön érdekesség, hogy a számok nagy része instrumentális, és amiben van hang, az is inkább csak egy-egy jól elejtett kurjongatás mint vokál – de mindez hibátlan így. Hatalmas erénynek tartom, hogy egy banda nem érzi muszáj kötelességének, hogy dalszövegeket erőltessen ki magából, ha egyszer maga a zene tökéletesen átad mindent, amit el lehet mondani. Persze ez nem azt jelenti, hogy ha később beújítanak egy frankó énekest, akkor ne lehetne még hozzáképzelni, de így is rendben vannak. A hangzás egyébként valószínűleg filmzenék formájában lesz a legtöbb hallgatónak ismerős, mert ezek a revival stílusok bár underground szubkultúrát képeznek a koncertek formájában, szinte minden tökös/gengszteres/menőzős kult filmben felcsendül egy-egy ilyen dal. Úgyhogy ha Tarantino jut eszedbe, az nem baj, a lényeg, hogy a hangulata kapjon el, aztán irány egy koncert.

Apropó, a legközelebbi fellépéseik:

• Január 28., Roham Bár
• Február 5., Corvintető
• Március 5., Vadvirág

CowaBunga Go-Go! – Malaguena Fever