Carlos Dengler végigsimított szexisteni bajszán, majd feltolta az utolsó pár basszustémát is a stúdióban, talán nem is sejtve, hogy a legjobb pillanatban hagyja ott napjaink talán már nem legfontosabb, de kétségkívül meghatározó indie rockzenekarát. A sors iróniája, hogy az Interpol legújabb lemezén igazából emlékezeteset csak a ritmusszekció nyújt, minden más csak ködös fájdalom, ami éppenséggel jóleshet, de az meg mindenkinek a magánügye.
Nyilván közhely egy 2000 körül vagy kevéssel azelőtt kirobbanó sikerrel induló indie rockzenekarról azt mondani, hogy “hát ez a lemez megint egy kicsivel gyengébb az előzőnél”, de most mit csináljak, álljak tótágast? A nagy büdös helyzet ugyanis az, hogy az Interpol már az előző albumon, az Our Love To Admire-ön se verte szét a fejeket, csak mérget csöpögtetett a fülekbe; és mindezt úgy, hogy a kritikusok nagy többsége (ha jól emlékszem, talán jómagam is) szemlesütve nézett félre, amikor szóba került, hogy zeneileg ugyan hol van az a lemez egy Turn On The Bright Lightshoz vagy éppen az Anticshez. Mert az a nagy igazság, hogy négy album alatt legfeljebb olyan drámai változások történtek az Interpol stílusában, hogy megtanultak pár új ritmust és kiötlöttek néhány frissebb dalszerkezetet, amire Paul Banks szinte láthatatlanul remegő hangja ráúszhat, Sam Fogarino elnyomhat mellé valami közepesen érdekes és ugyanennyire fülbemászó gitármelódiát, a Kessler–Dengler-tengely meg hoz valami tényleg izgalmas ütemet az egészbe, amitől nem éreztük azt, hogy egy harmadosztályú zenekart hallgatunk, amely két albummal korábban még küzdött a Joy Division-utódzenekar címkével, de mára már sajnos ez se maradt.
A Turn On The Bright Lights és az Antics című nagylemezek ugyan joggal voltak meghatározó pillanatai a 2000-es évek első felének, de ezt két okból érték el: transzformálni tudták és újratálalták a Joy Division gótikus fennhangoktól hemzsegő, punk és rock között leledző illetve rejtélyességében és tragikumában is izgalmas zenei életművét, amire a korhangulat határozott és hangos igent mondott. A másik ok pedig az, hogy ezt mégis egy olyan egyértelműen egyéni hanggal érték el, hogy nem véletlenül emlegetik az említett lemezeket a vonatkozó évtized legjobb rockalbumai között.
Őszintén szólva nem tudnék egyértelmű okot mondani, hogy mi veszett el az Antics és az Our Love To Admire között; hülyeség Carlos D.-re fogni a dolgot, hiszen 3-4 éve, a lemez idején még legnagyobb egyetértésben és tulajdonképpen sikereik csúcsán tartózkodott az Interpol. Talán a legnagyobb probléma, hogy a határozott egyéni hang könnyen válik határozottan unalmassá, ha a szerzők elfelejtenek dalokat írni – márpedig a se az Our Love To Admire-ön, se a mostani lemezen sincs egyetlen dal, amit mernék egy lapon említeni egy Obstacle 1-nal vagy egy PDA-vel. Próbálkozások vannak, de az Interpol hallgatója maga se tudja, merre halad ez az album: a Success kiváló nyitószám, és elgondolkodtatja az embert, nincs-e valami fájdalom az életében, aminek ez kiváló háttérzenéje lehetne; aztán lemegy két-három szám, jön a kötelező sláger, mint a legutóbb is a lemez közepére bedobott The Heinrich Maneuver volt, csak itt Barricade-nek hívják. Hazudnék, ha lehúznám, mert átkozottul jó, tempós darab lett ez is, csak hát ezután megint jön két szám, amit rengetegszer hallgattam (legutóbb tegnap este), és fogalmam sincs róluk.
Ott van még a kiváló Try It On és a záró The Undoing, amelyek szolgálnak néhány húsbavágóan emlékezetes témával, de ez már nem az a fájdalom, nem az a ködös, kínzó hangulat, amelyet 6-7 éve érzett az ember, ha meghallotta Paul Banks-t az ember, aki még mindig úgy énekel, mintha nyöszörögne közben. Csak már senki sem tudja, miért. Ráadásul Dengler nélkül még nehezebb lesz rájönni. Kétharmad.
Interpol – Barricade