Általában rákészülök egy-egy koncertre, utánaolvasok, belehallgatok, hogy nagyjából képben legyen, mit várhatok. Alec Empire-nél erre mondjuk nem volt szükség, mert ismerni ismertem, hallgattam már Atarit és a legutóbbi szóló albumát is, de az a rész mégis kimaradt, hogy agyban összerakjam, hogy mit várok az estétől, végül pedig így volt a legjobb. Ha előre belegondoltam volna, hogy mennyire tempóvesztett a legutóbbi lemez a korábbi zúzásokhoz képest, talán lemondóan állítottam volna be az A38-ra, de így teljesen nyitott maradt a kérdés: mit kapunk ezen az estén attól a némettől, aki berobbantott egy digital hardcore mozgalmat annak idején?
A hajóra megérkezés nagy sebességgel sikerült, ugyanis nem számítottam volna rá, hogy 11 előtt a színpadra kerül Alec Empire és a Hellish Vortex-ként futó kísérőzenekar, de jött az infó, hogy 10-re van kiírva a főattrakció startja, úgyhogy gyorsan nyakamba vettem a lábam, és sikerült pontosan érkezni. Bejutás, ruhatár, pult, kifúj, néhány kézfogás, és már kezdődött is. Az első meglepetés az emberszámban meglehetősen minimál színpadkép volt. Nem néztem utána, hogy ez a Hellish Vortex valójában mit is jelent, a turnévideókat meg ezek szerint nem figyeltem alaposan, mert itt az fogadott, hogy Alec Empire beállt középre, mint énekes-frontember, jobbján egy nagy térben elvesző gitárost láthatott a szeme sarkából, bal kéz felől pedig Nic Endo állt be egy asztalnyi elektronika mögé. Alec a napszemüveges, fekete ruhás underground sármőrt hozta, amit várni lehetett tőle, Nic Endo pedig úgy festett a minimál ruhájában és arcfestésével, mint egy futurisztikus robotgésa, akibe valószínűleg az összes jelenlévő cyberfej egy pillanat alatt halálosan beleszeretett.
Ha el kellett volna képzelnem a legjobb indítást a bulira, akkor valami hasonlót láttam volna szívesen, mint a Frontline Assembly PeCsás koncertjén, ahol egy hatalmas zúzással nyitott a szett, ami egyből megadta az alaphangulatot, mert olyan volt, mint egy hátbarúgás. Ehhez képest itt egy kicsit tesze-toszán kezdődött a dolog, ami egyrészt köszönhető annak, hogy nem épp dübörgő tömeg lepte el a hajót (ez értendő a jelenlévők számára és aktivitására is), másrészt az első számok a középtempó mellett még nem is a legizgalmasabbak közül valók voltak, pedig kár volt spórolni a puskaporral, simán el lehetett volna lőni egy-két erős töltényt az elején. Bár valószínűleg fix setlisttel érkeztek a hajóra, mégis úgy tűnt, mintha vették volna a lapot, és néhány track után felpörögtek az események, belendült a tempó, és belendültek az emberek is. Aztán egyszer csak olyan hangulat kerekedett, ami már egy tökösebb Alec Empire koncert hangulatát idézte, ahol van zúzás, keményebbek a dobok és szintik, karcosabb a torzítás, az énekelgetés és suttogás helyett pedig harci kiabálás tölti ki a hangsávot. Ezt a hullámzást még egyszer sikerült elkövetni, legalábbis én úgy éreztem, hogy a lufi egy idő után ismét leengedett, amit aztán egy hosszabb fejrázós etappal tudtak orvosolni, és ez már kitartott a setlist végéig.
Amit külön kiemelnék a koncertből az főként a vége, amikor teljesen Nic Endo került az előtérbe az elektronikával, és ez olyan kitartott, súlyos, vastag harsh noise-ban csúcsosodott ki, hogy azt öröm volt hallgatni. Ennél a pontnál jutott eszembe, hogy na, ilyet még nem sokan csináltak a hajón, az tuti, pedig ilyen minőségű hangcuccon ilyen zenét hallgatni az tényleg élmény. Lehet, hogy az este pultban álló hangtechnikus is elkapatta magát a hangorkán hallatán, és így sikerült annyira felcsavarni a hangerőt, hogy nagyjából három nappal később kezdett alábbhagyni a fülemben a sípolás, amit elég rossz néven vettem. Visszatérve, ez a végjáték volt az a pillanatnyi öntörvényűség és nyerseség, amit kicsit hiányoltam a koncert egészéből, és csak egy-egy perc erejéig éreztem a felszínre törni, pedig ha ebből több lett volna, állítom, hogy az a maréknyi jelenlévő is simán végigtombolta volna a bulit. Ettől eltekintve egy teljesen korrekt interpretációját hallottuk az utóbbi évek Alec Empire termésének, ami viszont nyomokban sem tartalmazta az Atari őrült lázadását.
A normál számlista eljátszása után egy dal erejéig engedtek még a visszatapsnak, a kettő közé beszúrt szünetben pedig mindenki arról beszélt, hogy most kellene valami igazán odabaszós darab, ami után mindenki megtriplázódott adrenalinszinttől remegve hagyhatja el a táncteret (vagy éppen hogy nem akarja elhagyni). Ehelyett kaptunk egy csendes levezetést, amire akár öngyújtót is lehetett volna lobogtatni, és ezzel a békés fináléval intettek búcsút a jelenlévő mintegy 150 embernek. Amit hazavittünk az egészből, az leginkább egy pipa volt Alec Empire neve mellett életünk koncertlistájában, fekete pont nélkül, de igazán nagy attrakció híján, és némi fülsípolással kiegészítve.
Széljegyzet (Flynn)
A koncert előtt mondtam oizys-nak, hogy arra számítok, hogy az utolsó két lemez zenéit hallom cd minőségben, és ez gyakorlatilag így is történt, hiba nélkül. Talán az volt meglepetés egyedül, hogy nem volt kiegyensúlyozva a műsor a két albummal, hanem zömében a Golden Foretaste Of Heavenről szóltak a zenék, olykor annyira hangosan, hogy még másnap este is sípolt a jobb fülem. Ettől eltekintve Alec Empire hozta azokat a performansz elemeket, amikkel még egy viszonylag kongó A38-at is meg tudott tölteni élettel, így az alig egyórás fellépés tökéletesen elég is volt az én gyorsan elfáradó testemnek. Eleinte stadion-electro feeling volt, ami szépen átment zúzásba a végére: a Kiss Of Death – On Fire kombó szétszedett. Kétségtelen tény, hogy a ráadásban lehetett volna még egy keményebb zenét letolni a meglehetősen lírai hangvételű 1000 Eyes után, de így legalább kerek egész volt a show. Jól éreztem magam.
Korábban a Kultblogon: