Michigan leghíresebb drag bandája három év működés után megírta első nagylemezét, ami leginkább az újvonalas shoegazer határait feszegeti tovább, jelentős Warp-áthallással. Zömmel sikerül is neki: a King Night ígéretes nagykövet az elektronikus zene birodalmában, melyben úgy viszi a rockzene üzenetét, hogy közben elfelejtette, honnan indult.
A Salem eredetileg a Traverse Cityben élő John Holland egyszemélyes projektje volt még 2006-ban, de egy évvel később trióvá bővült, emberünk pedig azt nyilatkozta a Butt magazinnak, hogy sokat köszönhet az új tagoknak (Heather Marlattnak és Jack Donoghue-nak), ugyanis ők szoktatták le fokozatosan a drogokról, és győzték meg, hogy felszabaduló energiáit a zenéjébe fektesse. Salemet hallgatni így egyenértékű a rendszeres adag megvonásával: a szerzők feldarabolt és lelassított – olykor egészen gabbás – beateken énekelnek éteri hangon, vagy rappelnek elképesztő mélységekből, miközben lézerágyút imitáló szintetizátorok borítják kétségbeejtően gyönyörű színekbe a sötét eget. A delíriumos hangulat néha kifejezetten félelmetes hatást ér el, ami sokszor mégis leírhatatlanul gyönyörű. Képes a hallgatót elméje legelborultabb zugaiba rántani – de közben azért többször emeli a fenséges magasságokba.
A King Night című debütáló album olyan, mintha az M83 folytatta volna a Before The Dawn Heals Us című mesterművét gitárok nélkül. A tizenegy felvétel egységesen elektronikus: végig domináló shoegazer-motívumaik ellenére közelibb rokonságot mutatnak a kilencvenes évek déli hiphopjával, mint a nyolcvanas évek alternatív rockjával. Egy-egy számról így inkább eszünkbe juthat mondjuk a Warp korai sikerzenekara, a Seefeel, és kevésbé asszociálhatunk a Cocteau Twinsre és a Cure-re, vagy a kortárs Disaro és Tri Angle kiadók formációira, mint a Modern Witch és az oOoOO. A Warp-hatás ráadásul felfedezhető másban is: az albumot indító címadó dal elején egy ugyanolyan digitálisan torzított “I love you!”-felkiáltás van, ami a Boards Of Canada védjegyévé vált a neuromantikus shoegazer – vagy nugazer – forradalmának idején.
Salem – Redlights (Live)
Van valami rendkívül elkeseredett és belenyugvó ebben az albumban. Mint amikor az ember a saját boldogságát keresi egyre nagyobb erőkkel, de mégsem találja, és ezt közben tudja is, mert már egyszer meg volt neki, és tisztában van vele, hogy többé semmi sem lehet olyan, mint régen. A Salem zenéje jó depressziós hajnalokba nyúló magányos estékhez; sokszor azt a hatást kelti, mint amikor bekapcsolva felejtjük a nappaliban a televíziót, vagy a rádiót, mert folyton átszűrődik valami idegen zajforrás a felvételekben. Csendes társként üli így végig az emberrel a lassan múló órákat, azonban ezalatt az idő alatt ad is valamit. Talán reményt; vagy a tudatot, hogy senki sincs egyedül ebben a világban. Esetleg, hogy ne álljunk meg soha. Egyszerre érezhetjük elveszve magunkat a hangok sodrásában és otthon egy olyan helyen, amit sosem ismerünk elég jól, de bármikor befogad minket. Ez a lelkünk legbelső pontja: a King Night pedig megállás nélkül ösztönöz arra, hogy többször és többször próbáljunk meg eljutni oda.
Linkek: