Olaf Bender (a fenti képen) azaz Byetone valamilyen okból kifolyólag egyszerűen képtelen betörni abba a népszerűségi kategóriába, ahol például cikkünk további szereplői találhatóak, mégis – vagy talán épp ezért – minden egyes lemeze jobb az előzőnél. Sötét, helyenként kraftwerk-i, máskor Detroit felé kitekintő electroját minimalista és absztrakt elemekkel ruházza fel, minden egyes esetben libabőrösen ijesztő végeredménnyel. A 2008-as Death Of A Typographer albuma után nehéz volt hinni abban, hogy lehet ezt még fokozni, de Bender képes a képtelenre is. Az új, Symeta című gyűjteményén mechanikus drone-ok, szedált állapotban lüktető basszusok (Neuschnee) és vad electrofutamok hallhatóak (T-E-L-E-G-R-A-M-M), de egyszer becsúszik egy techno (Opal), máskor pedig nyugodtabb jazzdobolást lehet kihallani a zajongásból (Golden Elegy). A Symeta egy kevésbé őrült lemez a Byetone-életműben, de pont a tudatossága miatt még félelmetesebb. (Ötös.)

Tavasszal imádtuk a Vladislav Delay Quartet-albumot (nagy megtiszteltetésünkre a finn glitch-isten interjút is adott nekünk ezzel kapcsolatban), ezért nagyon megörültünk még ősszel a hírnek, amikor kiderült, hogy lesz egy sima Vladislav Delay-album is még az évben. Az öröm sajnos korai volt: a Vantaa című kiadvány immáron a tizedik darab a neves szerző diszkográfiájában, viszont az egyik legjelentéktelenebb is. Mondhatni a szokásos dolgokat kapjuk; vannak maszatos glitchek, a háttérben összemosódó ambient textúrák és széttolt ritmusok, ugyanakkor ezekhez nem jön semmi extra, illetve ezekből nem áll össze semmi olyan, amitől eldobhatnánk az agyunkat. A művész jórészt biztonsági megoldásokat alkalmaz, kerül mindennemű kockázatvállalást, így maga a Vantaa is egy visszafogott, steril lemez. Néha kifejezetten unalmas is. A teljes mellőzéstől csak azért menekül meg, mert egy-két nagyon eltalált pillanat olykor visszarántja a rotációba, ilyen például a technós Levite, ami igazán megjelenhetne bakeliten. (Kettes.)

Christian Fennesz és Ryuichi Sakamoto munkásságával már többször foglalkoztunk, ezért nem volt kérdés, hogy leellenőrizzük a legújabb kollaborációs munkájukat is. A Flumina című kétcédés összeállítás anyagát a legutolsó közös turnéjuk során szerezte a páros: Sakamoto meghitt zongorajátékára Fennesz improvizál valamilyen elektronikus kíséretet. Mivel az ötletben sok újdonság nincs és a két művésznek már a kisujjában van egy ilyen projekt kivitelezése, ezért számítani lehetett arra, hogy valami kiemelkedőt kapunk. S éppen emiatt adhat okot csalódásra a Flumina, ugyanis semmilyen plusz, semmilyen meghatározó dolog nincsen benne. Rosszmájúan akár mondhatnánk azt is, hogy nincs unalmasabb a szürke középszerűségnél. Ezek a zenék ugyanis nem rosszak, de éppenséggel nem is jók. Nem lehet kiemelni egyiket sem, ellenben mentségükre szóljon, hogy a háttérben, elfoglaltság közben tökéletesen elszólnak, egyszer sem érezni azt, hogy cserélni kellene. Csak azért egy Fennesz/Sakamoto felállástól ez nem valami sok. (Hármas.)