Az első napi zajkoncentrátum után meglepően változatos műsorral folytatódott a 2010-es Ultrahang Fesztivál, egyaránt találhattak hallgatnivalót a folk, a szinti-dob, az electro/techno/idm és a rock szerelmesei is. Beszámolónkból kiderül, hogy milyen volt a Keijo & Jukka, a Talibam!, AtomTM és a Shit And Shine. AtomTM-mel rövid videóinterjú is készült.
A Keijo & Jukka (fenti képünkön) egy finn duó, és a zenéjük tökéletes mása az amerikai sivatagi folknak – annak a fajtának, amiben az ember üres autópályákon vezet teljesen magányosan több száz kilométert a tikkasztó hőségben – csak éppen Finnországot és erdős-hegyvidéket képzeljünk el egy párás-hűvös, esős délutánon. Keijo egy szál gitárral a kezében, néha a cineket finoman paskolva énekelt borzasztó magányosan az életről, miközben Jukka hol kísérte gitáron, hol az elektronikát variálta. A háromnegyed órás koncert végig rendkívül meghitt és bensőséges volt, még ha az elektronika olykor borzasztó rideg és idegen környezetet teremtett a duó szívbemarkoló játékának kellős közepén. Tüneményesen előadott, szomorú narrálású műsornak lehettünk fültanúi, ráadásul a végére egyértelművé vált, hogy Keijo keze nem véletlenül remegett, a művész vélhetően súlyos beteg: a záró tapsnál társa segítségére szorult, hogy egyáltalán fel tudjon állni.
Talibam! (képek és videók: Szentpéteri Roland)
Az őket váltó New York-i Talibam! párosa a nagyon menő Brooklynból jött, és a zenéjük pont annyira csavart volt, amennyire minden más is csavart onnan. Ennek ellenére a szettjükre inkább a baromi idegesítő jelző illik, semmint az élvezetes: a poénkodós fel- és levezetéstől eltekintve végig koncepció nélkül, elképesztő sebességgel összevissza csapkodta az egyik ember a dobot, a másik tőle függetlenül, világtalanul játszott a szintin. Elhiszem én, hogy lehet ezt szeretni, és biztos nagyon kool adott körökben, de én húsz perc után úgy döntöttem, hogy kimegyek sörözni a bárba. Az utolsó két számra visszamentem, ám akkor sem éreztem úgy, hogy bármiről lemaradtam volna.
AtomTM
A Senor Coconutként világhírűvé vált Uwe Schmidt legkomolyabb földalatti projektjeként számont tartott AtomTM live actje következett ezután, és az első napi beszámolómban tett kijelentésemre rögtön rá is kell cáfolnom. Amennyire ugyanis tetszett Schmidt soundcheckje, annyira kiábrándító volt a harmincnyolcperces produkciója, ami jobbára csupán hakniból állt. Ígéretesen indultunk mindenesetre, közel tíz percen át egy savas electróba mártott idm bontakozott ki, miközben a jobb és baloldalra kiakasztott képernyőkön szemlélhettük, hogy a művész mit csinál a sequenceren, illetve ehhez milyen képi hatásokat választ (pornográf jelenettől oldschool számítógépes animációig minden volt). Élvezetes volt a zene, szépen építkeztek egymásra a hangok, azonban a blokk tizenöt perc után véget ért, a baloldali képernyőn megjelent egy Solo Mode Off jelzés, Schmidt hátra tett kézzel háttérbe vonult, a jobboldali képernyőn pedig elindult egy klip az ő főszereplésével. Frappánsnak frappáns volt, vagy két percig érdekes is, utána viszont hiányzott már a lendület. Következett ugyan még egy nyolcperces techno blokk, meg még egy videós átvezetés és zárásként egy breakes rész, mindez azonban így kevésnek tűnt, és igazából az sem derült ki, hogy ez a rövid show csak félig volt-e hakni, vagy teljesen.
Shit And Shine
A fesztivál második napjára utolsóként meghirdetett londoni/texasi Shit And Shine alakulata már hetekkel ezelőtt jelezte, hogy magyar dobosokat keres a koncertjére, így nem volt meglepő, hogy kezdéskor vagy tíz hazai profi dobszerkóját lehetett szemrevételezni a tánctéren. Maga a formáció amúgy négy emberből állt, az egyik elindította a dobosokat, akik végig egy ütemet vertek vele együtt, e mellett hárman a pultnál álltak és bődületes zajokat gerjesztettek (ketten nyuszis fejfedőt viseltek, a harmadik emberen valami csadorszerűség volt). Egy óra elteltével az ütem talán kissé unalmassá vált, mindazonáltal a kísérleti zajok dinamikus váltakozása abszolúte izgalmassá tette a performanszot. Már önmagában rendkívüli ősi erőket felszabadító fless, ha pár méterre előtted egyszerre egy tucatnyian dobolnak, ehhez azonban olyan mélyről érkező, mindent elemében megmozgató elektronika párosult, hogy simán elhitte mindenki, hogy így kell bolygók csillagközi pályáinak koordinátáit módosítani. Hatásos befejezés volt ez csütörtökre – és lássuk be, valamelyest ez mentette meg az egész estét.
UH Fest 2010, 2. nap összefoglalója
AtomTM interjú