Máig mindössze néhány zenekar van, akik tudatosan használják a dark jazz megnevezést, a műfaj ennél fogva igazán szerteágazóvá sosem fejlődött. Ráadásul az amúgy sem bőséges eszköztárat a kezdetektől meghatározó két csapat, a The Kilimanjaro Darkjazz Ensemble és a Bohren & der Club of Gore elég alaposan kiaknázta, jó ideje lényegében ők is ugyan azt a sötét zenei univerzumot térképezik fel, ahova az elmúlt években mindössze egy zenekarnak sikerült érdemben belépnie, pláne jutni is valamire. Ők a már nevükkel is sokatmondó Dale Cooper Quartet & The Dictaphones.

Jóllehet a francia csapat a Parole de Navarre című bemutatkozó albumát is jól összerakta, igazán lenyűgözni csak a 2011-es, általam is méltatott Metamanoir gyönyörű balladái tudtak. Sikerült bebizonyítaniuk, hogy nem egy újabb unalmas, David Lynch előtt tisztelgő barkács-zenekarral van dolgunk, és hogy ezekkel az elképzelésekkel, a lomhán lépkedő ütemekkel, finoman bizsergető morajlással, lebegő gitármelódiákkal, szívszaggató szaxofonszólókkal lehet még érdekes zenét csinálni. A végeredmény részben követte a fenti két zenekart, ugyanakkor megtalálta a széltében és hosszában is rendkívül terebélyes árnyékuk alól a kiutat. Ezáltal a Dale Cooper Quartet egyedi hangját.

A Quatorze Pièces de Menace pedig még ennél is tovább megy. Az egyik újdonság, hogy még több lett az ének és az emberi hangokból álló minták. Bár a férfiorgánum továbbra is csak néhol igazán erős, a femme fatale-i női szekció –  élén Birds of Passage – egyszerűen telitalálat. Különösen, hogy a név mögött álló Alicia Merz a saját, sokszor egészen kimerítően introvertált dalaival ellentétben itt sokkal oldottabb, kevésbé monoton. Azonban a számos vendégzenész mellett a Dale Cooper Quartet dalainak lelke még mindig a fúvós szekció, a mesterien használt szaxofon és trombita.

Meglepő, és kicsit letaglózó választással egy 21 perces tétel nyitja az albumot, ez a Brosme en Dos-vert, ami egy incubus (vagy succubus) több mázsás súlyával nehezedik a hallgató mellkasára. Torzított gitártémák és elektronikus zajok cikáznak, marnak egymásba, majd a hetedik perc után a szaxofon hangja egy apró rést találva kiszivárog, és óriási lélegzetvétellel belekezd szívtépő szólójába.

Ha mindössze ebből az egy számból állna a lemez, sem lehetne sok okunk a panaszra, de nem kevesebb mint 70 percnyi, kifejezetten változatos zene van még vissza. A hasonló felépítésű, de jócskán rövidebbre vágott dalokból a Ignescence Black-bass Recule, és a lemez egyértelműen legszebb tétele, a La Ventrée Rat de Cave emelkedik ki igazán. Ezúttal az összképet még az elsőre talán picit kilógó, post-punkosra vett Il Bamboche Empereurs is inkább emeli, mint rontja. Végül a már említett Birds of Passage mákonyos hangjával teli Lampyre Bonne Chèrea még utoljára megadja a film-noirosan szomorú alaphangot, egyben a hosszú, komor atmoszférák után segít kicsit felengedni.

Minden túlzás nélkül, a A Quatorze Pièces de Menace szinte alig-alig marad el a tökéletestől. Noha a lemez az őszi időszakban jött ki, inkább egy hosszú és fagyos, de mindenképpen szép telet jósol. Azért bízzunk benne, hogy a valóságban több napfényhez lesz szerencsénk.