A dark jazz (vagy doom jazz, noir jazz) kifejezés közkeletűbb használata alig néhány éves. A szárnyait lassan bontogató stílus nehezen tekinthető teljes értékű műfajnak, gyakorlatilag az ambient, a trip-hop, a metal, és természetesen a jazz szerelemgyereke. A műfajokon túlmutat a baljós, sötét atmoszféra és rendszerint olyan irodalmi és filmművészeti alkotások és alkotók világának zenei leképezése egy-egy album, mint Franz Kafka, Jan Svankmajer, a Quay fivérek, David Lynch, vagy éppen a film noir 20. századi fénykora. A stílus két legmarkánsabb képviselője a holland The Kilimanjaro Darkjazz Ensemble (és annak The Mount Fuji Doomjazz Corporation nevű társzenekara) valamint a német Bohren & der Club of Gore. A két társulat látszólag ellenpólusai egymásnak: előbbi sokkal szabadabban vegyíti a hagyományos elemeket a modernebb hangzással és megoldásokkal, míg utóbbi minimalista stílusával autentikusabbnak tűnik, végtelenül precíz, kimért és drámai. E két zenekar azonban nem pusztán egyengeti a dark-jazz útját, de látszólag el is varrta a szálakat, és ritkán találkozni komolyabb sorstársakkal, pláne követőkkel vagy újítókkal.

Kivételnek számít a francia Daler Cooper Quartet (ilyen még egyébként az orosz Povarovo vagy a finn Heroin and Your Veins), akik másokhoz hasonlóan szintén David Lynch köpenyéből bújtak elő. Egészen konkrétan már a nevüket is az amerikai filmrendező kultikussá vált Twin Peaks sorozatának főszereplő karakterétől kölcsönözték, ami önmagában sokat sejtet. Már a 2007-es Parole De Navarre című bemutatkozó lemezükön érezni lehetett, hogy egyelőre kiforratlan, útkereső, de rendkívül lelkes, tehetséges zenekarral van dolgunk. Metamanoir című új anyagukon ellenben már nyoma sincs a bizonytalanságnak, és egy jól átgondolt, összeszedett és többnyire egységes album, ami remekül vegyíti a fent említett műfajok és zenekarok sajátos elemeit. Vannak torzó, elúszó gitár riffek, súlyos szaxofon futamok, ötletes hangminták, és az elmaradhatatlan, kínzó morajlás a háttérben. A nyerő kártya mégis a femme fatale-i, fátyolos női ének, és a hozzá passzoló, megnyerő férfi vokál.

A lemez stílusosan filmszerű kezdése ügyesen enged teret a szabad asszociációknak. Vészjósló orgona kúszik be lassan a fülünkbe, azt követően előbb sűrű, fokozatosan enyhülő zihálást, majd sóhajokat hallani, amire végül teljesen rátelepszik a szaxofon markáns hangja. Mintha egy történet közepébe csöppennénk: ébredés egy ismeretlen lakás átfagyott fürdőjének nyirkos padlóján, fent a lámpa hideg, kékes fénye disszonáns ritmusra villódzik, fejünkben emlékek töredékei kavarognak. A rendkívül jól felépített dal lassan feszíti a húrt, végül az utolsó másodpercek halk, túlvilági éneke – mintha Dale Cooper diktafonjáról hallanánk – zárja a prológust, és egyben ténylegesen megnyitja az albumot, és a hozzá passzoló történetünket. Az erős kezdést pedig könnyedén felülmúlja az Eux Exquis Acrostole című második tétel, ami egy igazi, szívfacsaró, sötét jazz ballada, gyönyörű és tragikus. A lemez egysége érdekes módon a harmadik dalnál enyhén megbillen, és egy pillanatra a békésebb szerzemények veszik át a szerepet, melyek bár egyenként baromi erősek, néhol nehézkesen illeszkednek egymáshoz. Végül minden helyre áll, a tizenkét perces, zaklatott Mon Tragique Chartreuse után az utolsó előtti La Terrible Palais éteri dallamai megnyugtatnak, végül a nekrológ jellegű, esőáztatta Il Mélodieux Manoir méltó zárása ennek a remek lemeznek.

Dale Cooper Quartet & The Dictaphones – Eux Exquis Acrostole

Tracklist:

1. Une Petit Cellier
2. Eux Exquis Acrostole
3. Ma Insaisissable Abri
4. Sa Prodigieux Hermitage
5. Le Implacable Gentilhommière
6. Elle Agréable Rendez-Vous de Chasse
7. Mon Tragique Chartreuse
8. La Terrible Palais
9. Il Mélodieux Manoir