Eleinte nagyon benne voltam a Juno soundtrackjében, többszöri hallgatás után is korrekt összeállításnak tűnt. Aztán sajnos megnéztem a filmet, amit ugyebár le is húztam rendesen – mit van mit tenni, a véleményem azóta is áll, őszintén remélem, hogy Ellen Page és Diablo Cody nem bombázza a jövőben a filmművészetet semmilyen módon. Szóval azóta újra elővettem a lemezt, és bár úgy érzem, tudom függetleníteni a filmtől, valahogy másabb, mint azelőtt volt.
Márpedig másodszorra korántsem annyira izgalmas a Juno filmzenealbuma. Azt hiszem, talán túlságosan is idomul Ellen Page nagyon okosnak tűnő, de valójában butácska tizenéves karakteréhez, illetve a kertvárosi-kisvárosi hangulathoz. Ez eleinte még szimpatikus volt, az első pár hallgatás során még a kelet-európai lelkületnek is szórakoztatóak a jobbára akusztikus vonalon mozgó, számunkra noname alkotók. Szépen intergrálódunk Juno életébe, és ez az anyag érdeme és tragédiája egyaránt.
Próbálj meg úgy aranyos lenni, hogy közben nagylányos is vagy, meg azért nem tűnsz buta libának – ugye milyen nehéz? Ez Ellen Page problémája és ez a Juno soundtrack átugorhatatlan akadálya. Nagyon szépen illeszkedik a film követelményeihez, minden hang ott és akkor szólal meg, amikor kell. Ez a probléma. Barry Louis Polisar gyermekdalocskája Jason Reitman producer szerint megfér egy albumon a Sonic Youth Superstarjával (még ha ezutóbbi meglepően erőtlen is jelen esetben), és úgy általában, jönnek a csavarok: a Kinks dala, az ironikus Well Respected Man önmagában egy szuper dal, itt azt várják tőle, legyen a komolyság szimbóluma, de közvetlenül utána Buddy Holly negédes hangján igyekszik egy teljes más hangulatba terelni a hangulatot. Pontosan olyan ez az anyag, mint Juno karaktere: egy nagy kamasz, aki már a tinédzserkor határán van, de szembesül a felnőttség problémájával. Amivel sajnos nem tud megküzdeni. Hármas.
Michael Cera and Ellen Page – Anyone Else But You