A legnehezebb a legjobb lemezekről írni, mert mire nekiülök, már ezerszer meghallgattam, és alig tudok annál többet összeszedni, hogy kurvajó – de ezt már biztos írtam máskor is. Azért most ismét erőt veszek magamon, mert hiba lenne 2008 legjobb hiphop albuma mellett szó nélkül elmenni. Szereted a hiphopot? Ha igen, mikor hallgattál utoljára olyat, aminek imádtál idézni a szövegeiből? Én elég régen. És most(anában) itt van Dan Le Sac és Scroobius Pip, akiknek a dumája líra, az ütemei hasítanak, és kiragasztom a bookletet a falra.
Brit hiphop ügyén az én fejemben és zenei ismereteimben a kronológia úgy fest, hogy egyszer volt (hol nem volt) a Ninja Tune, ami berántotta a köztudatba az absztrakt hiphopot, és rászoktunk, hogy a hiphop nem csak a dumálásról szól, hanem egy tempót (ütemsebességet) jelent, amiben rengeteg zenei lehetőség van. Talán innentől volt az, hogy már nem feltétlen a lírikusságot, a jól megírt, ütős szövegeket kerestük a számokban, hanem ha választani lehetett a zeneileg is trágya mainstream rap és a zene tekintetében legalább igényes (vagy egyenesen instrumentális) absztrakt között, akkor az utóbbit választottuk. Az időrendem következő checkpointja jó pár év után a Streets első lemeze volt, ahol arcon csapott, hogy évekkel ezelőtt elfelejtettem figyelni a hiphop szövegekre, és jött valaki, aki teljesen hétköznapi sztorikat mesélt el, de jól, amiért érdemes volt hallgatni. Aztán a Streets 2008-as lemeze annyira nem nekem szólt már, hogy egyszer sem tudtam végighallgatni, és ekkor ütött be, mintegy megváltásként Dan Le Sac és Scroobius Pip duója.
Dan Le Sac vs. Scroobius Pip – Letter From God to Man
Adott két forma, született Dan Stephens és David Meads, akik 2007-ben egyszercsak előugrottak a semmiből, és elkezdték építgetni azt a forradalmat, ami tavaly berobbant, és mindent vitt. Az első kislemez 2007-ben látott napvilágot, de a nagyobb népszerűség 2008-ban ütött be, mikor a YouTube az első helyen szerepeltette főoldalán a páros Thou Shalt Always Kill című videóját, ami jelenleg már meghaladta a 2 millió streamet. A recept valahogy úgy áll össze, hogy adott Dan Le Sac quirky elektronika alapja, amely abszolút nem a hagyományos hiphop mintára épül, hanem inkább a garage, az 8 bit, az electro, a 2 step pilléreit rombolja egymásra, és erre jön rá Scroobius Pip dumája, ami teljesen egyedivé és kilométerről felismerhetővé teszi a számaikat. A hang, az ízes brit kiejtés, a hangsúlyok eleve felismerhetőek, a szöveg maga pedig egyenesen védjegy. A megmondások egy része valójában egyfajta közkeletű bölcsesség, ahol nem is annyira a téma, mint inkább az előadás módja az, ami üt, de aztán ott vannak az olyan perspektívák, amik igazi újat hoznak.
“Hip hop is art
Don’t make another pop hit, be smart
Take it back to the start
Like KRS and Rakim use passion and heart”Dan Le Sac vs. Scroobius Pip – Fixed
Az Angles című lemez legnépszerűbb trackje biztos hogy a Thou Shalt Always Kill, ami egy tipikus példája a jól megírt blamának. Annyi a mondandó, hogy ne hagyd, hogy mások gondolkodjanak helyetted, használd az agyad, ne kajáld meg a multik bullshitingjét, és ne higgy el mindent, amit a tévében dumálnak. Nem egy világrengető újdonság, mégis, ha ők mondják, elgondolkozol rajta, mert úgy mondják, ahogy megérint. (A számot amúgy azóta feldolgozták a De La Soul társaságában, felütve néhány újabb bölcsességgel, van ennek is külön videója.) A furcsa szemszög legjobb példája talán a Letter From God To Man, avagy vajon hogyan festene egy levél, amit Isten ír az emberiségnek. Valami patetikus maszlag? Francokat. “Hali, rég dumáltunk, bocs ezért, de miután a legutóbbi üzenetemet felszögeltétek egy keresztre, nem éppen úgy tűnt, hogy beszélgetni szeretnétek.” Ami viszont mindenképp viszi a prímet, és főleg mert a legjobb manifestója az albumnak és a formációnak is, az a Fixed. A lényege, hogy ne agyatlan popdalokat írj, hanem inkább agyas hiphopot. Ezt a frázist mondjuk elsütik időről-időre az önjelölt rapkirályok, csak az a különbség, hogy ennek a duónak ott van még a lemezén 11 másik száma, amivel vastagon igazolja is önmagát.
Azt hiszem, a fentiek után értékelést írnom különösebben nem szükséges, mert kitaláljátok, hogy egy hatalmas csillagos ötöst osztanék a lemezre, de tovább is mennék. Nem elég, hogy a legjobb hiphop lemezt csinálták meg 2008-ban (bár a Wiki szerint Nagy-Britanniában már 2007-ben is elérhető volt), hanem egyáltalán kimentették a brit hiphop mondanivalóval is bíró részét a dögvészből. Túlhype-olom? Francokat. Hype-olja csak őket mindenki, folyjanak ők a csapból is, ez ügyben már előre mosakodtak:
“Thou shalt not stop liking a band just because they’ve become popular.”