Nyilván az se tett jót az este globális hangulatának, hogy az eredetileg legkésőbb fél egyre ígért Darkstar hármasfogata hajnali 1 után nem sokkal keveredett csak a helyére, de kár volna csupán a közönség nehézkes gyűlésére fogni Aidan Whalleyék látványos kedvetlenségét, amikor végre elkezdtek játszani. Szerencsére előttük Cadik nagyon kellemes, egyszerre hagyományos, mégis aktuális szettet adott, amiben előkerült James Blake (Limit To Your Love), Burial az új ep, a Street Halo egy számávál (Stolen Dog) és hasonló megjelenésekkel a közelmúltból. A felvezetésre lehetett a legkevesebb panasz aznap este, és noha éjfél előtti érkezésünkkor még riasztó kihaltság fogadott az A38-on, szerintem a profizmus mércéje is egy zenekar esetében, hogy a közönség mennyiségétől független minőségű előadást tud nyújtani.

A Darkstar egyértelműen képtelen volt erre, noha az aznap esti korrekt félháznál láttam már bőven rosszabb “emberanyaggal” dolgozó zenekarokat – ha pár éve egy Dälek képest volt két tucat embernek egy rövid, de súlyosságában kompromisszumot nem vállaló világégést produkálni, akkor nem hiszem, hogy Whalleyéknek bármilyen jogos problémájuk lehetett volna ezzel kapcsolatban.

A hangtechnika sem játszott a kezükre, álltunk ide-álltunk oda, de a monoton zajfüggöny, melyre a North dalainak egy része épül, nem akart sehogy se átengedni semmit abból a varázslatból, amit az album nyújtott. Noha előzetesen reménykedtem, hogy esetleg előszednek majd valamit az album előttről (főleg a Lilyliver vagy a Need You táncosabb képleteinek örültem volna), de eljátszottak hat-hét számot nagyjából egy órában a Northról, meglepetésként bedobva a szintén nagyon várt Radiohead-feldolgozásukat is (Videotape), és le is vonultak, különösebb csinnadratta nélkül. Érezhetően volt valami a levegőben, hogy valami nagyon misztikusat, áthatót és varázslatosat kellett volna éreznünk – ehhez kevés volt az egyen-fekete zubbony, a szárazjég füstje és a fényjáték, a zene is kellett volna. Felejtsük el mihamarabb.