Festő, fényképész, könyve és fotóalbumai jelentek meg, de természetesen legtöbben az olyan filmjei kapcsán ismerjük, mint a Radírfej, a Mulholland Drive vagy a Twin Peaks sorozat. Sokan korunk egyik legnagyobb zsenijének tartják, míg mások szerint túlértékelt, és ha volt is néhány nagy dobása, régóta nem tett le semmi érdekeset az asztalra. Bár a vélemények megoszlanak, egy biztos: kevés olyan alkotó van, aki még életében ilyen óriási hatással lett volna korának művészvilágára. Leginkább a sajátos, fojtogató, szürreális hangulat az, amivel mára David Lynch neve gyakorlatilag egybeforrt, és amit pop énekesektől jazz bandákon át ambient és drum and bass előadókig sokan próbálnak a zene segítségével megfogalmazni. Az Angelo Badalamenti zeneszerzővel közösen készített filmzenéi legendásak, az elmúlt 20 év alatt pedig rengeteg lemezen közreműködött, mégis mostanáig várni kellett az első teljesen önálló szóló anyagra. A tavalyi Dark Night of The Soul projektben főként fotósként vett részt, végül több dalban is vendégszerepelt, utána pedig nem sokkal két saját single-t is kihozott, hogy később videó pályázattal hangolja a népet, ahonnan egyenes út volt a teljes lemezig.

David Lynch – Crazy Clown Time (album részletek)

A Crazy Clown Time azonban túlságosan behatárolt, és ami a nagyobb baj, hogy még saját stílusán belül sem mer bátran kalandozni. Mindig tesz egy lépést előre, kettőt vissza, és a végeredmény néhol kínosan modoros. Ugyanakkor pont emiatt rendkívül sematikus is, és végig ugyanaz a néhány ütem, blues-szerű gitár-alap, electropop lüktetés, és az így-úgy torzított ének váltakozik. Utóbbi ráadásul gyakran már az érdekes kategóriába sem fér bele, és hosszútávon egyszerűen csak ingerszegény. Az egész probléma abból következhet, amit maga Lynch is többször hangsúlyozott, hogy bár gitározni tud, sokat foglalkozott zenével, de ő maga nem zenész. És hiába baromi kreatív és sokoldalú valaki, ez még nem biztos, hogy elég 14 dalra és csaknem egyórás terjedelemre. Tökéletes példa a Strange and Unproductive Thinking című dal, ami a szintetikus blues-rock hatásával élvezetes is lehetne, ha nem lenne majd’ 8 perc hosszú. De hasonló módon bukik el a Football Game, melyet az alapvetően remek gitártéma elvinne a hátán, ha Lynch hangja és stílusa nem lenne olyan, mintha éppen műfogsor nélkül, teli szájjal énekelne.

Lynch egyetlen szerencséje, hogy 65 évesen, ennyi munkával a háta mögött elég nagy tapasztalattal bír és sokszor ösztönösen ráérez bizonyos dolgokra a zenében. És amikor minden a helyére kerül, alkalmanként tud nagyot is szólni: ilyen például a Noah’s Ark, mely a halk, nyugtalanító suttogással egy csodálatosan szürreális, vibráló hatást eredményez. Jól eltalált még az instrumentális The Night Bell With Lightning is, ami remek dallamaival és lomha ritmusával egy jó night-drive életérzést ad. Sajnos ezekből a pozitív példákból van kevesebb, és hiába igyekszik a néhány erős szám feltornázni az összképet, a mérleg még mindig maximum közepes állásban marad.

Tracklist:

1. Pinky’s Dream
2. Good Day Today
3. So Glad
4. Noah’s Ark
5. Football Game
6. I Know
7. Strange And Unproductive Thinking
8. The Night Bell With Lightning
9. Stone’s Gone Up
10. Crazy Clown Time
11. These Are My Friends
12. Speed Roadster
13. Movin’ On
14. She Rise Up

Borító: