Minden elvárás nélkül mentem a Trafóba 19-én este, mivel se David Torn-t, se a Prezens-t soha életemben nem láttam még. Korábbi hanganyagokon elég meggyőzőnek tűntek, de mint az már sokszor kiderült, ami lemezen van, az általában nem igaz élőben. Na valami ilyesmi történt aznap este is.
Kezdeném azzal, hogy mikor oda értem még csak kábé 50-60 ember lézengett a Trafó büféjében, olyan háromnegyed nyolc tájékában. Aztán tíz perc múlva azt a maroknyi embert beengedték, és szépen elfoglaltuk a helyünket. Még tíz perc múlva mintha már kétszer annyian lettek volna. Öt perc elteltével pedig tele volt a Trafó színházterme. Amit először kicsit furcsáltam, aztán gyors matekozás, és rájöttem, hogy David Torn bizony nem tegnap óta van a színpadon. A stúdiózenészből lett színpadi attrakciós tudniillik már több mint két évtizede keresi az újabbnál újabb hangokat gitárján.
Úgyhogy kisebb késéssel ugyan, de a koncert simán kezdődött. Ekkor jött a hatalmas meglepetés: itt bizony nem fogok a tavalyi lemezről számokat hallani, de még csak dallamfoszlányokat sem. Torn vicces kucsmájáról egyébként is sejtettem már, hogy itt valami meredek fogja kezdetét venni, de húsz perc elteltével már nem érdekelt. Akkor már azt se tudtam, hogy fiúnak vagy lánynak születtem. Nem nevezném könnyednek, amit ez a kvartett művelt a színpadon, de azt se mondanám, hogy teljesen őrültek. Végig maguknál voltak, nem volt transzba esés, és a zenészek teljesen odafigyeltek egymásra. Zsigeri örömzene volt ez teljes odaadással, érthetetlen zajokkal.
Néha úgy tűnt hogy majd’ az összes műfajt megidézik hangszereikkel, akkora kavalkád volt. Persze azt mondanom sem kell, hogy a fő bűvész itt bizony David volt, és mellette Tim Berne szaxofonos. Mindenből hangot szedtek ki, amit csak találtak. Egyszer például Matt Chamberlain mintha babzsákokat dörgölt volna a mikrofonhoz. Ez persze csak feltételezés, a fehér zsákból nem sokat lehetett kivenni, inkább a hangok domináltak. Az egész hasonlított Csodaország színes világára. Minden szín más és más hang, a színeket pedig a végtelenségig keverhetjük egymással. Kábé így születhet egy birkafejű Mona Lisa is.
Szóval tudnak valamit ezek az amerikaiak, hát még ha legalább másfél órányi játékidőt kapnak. Nem is csodáltam mikor egy-két ember a koncert közepén felállt, és kisétált. Szó, mi szó, tényleg tömény volt. Engem csak az mentett meg az elalvástól vagy a lábgörcstől, hogy egyrészt, amit műveltek, az tényleg letaglozó volt, másrészt pedig a lábaim eléggé edzettek ahhoz, hogy kibírjanak ennyi ülést – e sorok írásakor is épp fájó végtagjaimat ápolom. Úgyhogy bár kissé fáradtan, meglepve és sarokbaszorítva jöttem ki a Trafóból, azért mégis hihetetlenül felemelő érzés volt látni ezeket a fazonokat. Itt tényleg nem voltak korlátok, mert David Torn és bandája olyan bűvészekből áll, akik képesek elhitetni az emberrel az érzéki csalódást. Ezek tényleg zenéltek?
Linkek: