A Dead Prezt nehéz volt nem szeretni. A Hip-Hoppal megírták azt a számot, aminek az instrumentálját azok is rongyosra hallgatták, akik nem tudták, hogy hozzájuk fűződik. Nagy slágerre folytatást húzni mindig kockázatos, Stic.mannek és M-1-nak viszont meg sikerült mindezt ugrania, a vállalati világot és a médiaviszonyokat bőszen pocskondiázó It’s Bigger Than Hip-Hop ugyanis szintén remek fogadtatást kapott a rajongóktól. Ha pedig hozzájuk vesszük a nyálas r’n’b-től mentes erotikus rapek egyik legemlékezetesebb dalának számító Mind Sexet, olyan csomagot kapunk, amin kívül ha Dead Prezék csak rosszul masterelt mikrofonba böfögéseket vettek volna fel a későbbi pályájuk során, akkor is szép emlékek fűznének hozzájuk évtizedek múlva is. Most szűk egy évtizeddel később felvettek valamit, amit a legbarátságosabb formánkban is csak úgy tudunk jellemezni, hogy váratlan.

Az Information Age homlokegyenest szembemegy a Dead Prez eddigi zenei világával. A fülbemászó, nem agyonbonyolított alapok és a rendszerellenes, mérges, de intellektuális szövegek helyett valami gyors mederben folyó, erőltetetten boldog sodor szól, sok electrós prüntyögéssel és autotune énekkel. Az általános hangulat olyan, mint amikor a politikától befordult, de attól még aktívan politizáló középréteges arcok találnak egy nekik szimpatikus új erőt, majd annak nem sokkal később jövő győzelmekor talajt veszítenek és minden rózsaszín lesz körülöttük, a világ hirtelen változik, fejlődik. Igen: Obama kampány. Olyan ez a lemez, mintha a jelenlegi amerikai elnök első győzelmének mámorát akarná közvetíteni röpke négy év csúszással – mondjuk csakis irigyelni tudjuk a srácokat akkor, ha az elmúlt éveik tényleg ebben a boldogságban teltek. Zeneileg viszont értékelhetetlen az Information Age, a legérthetetlenebb pontja pedig az, hogy pont a remek Dead Prez engedte ki a kezei közül.