Deerhunter – Microcastle/Weird Era Cont.

Egy ideje már inkább kiszivárgásokról és nem megjelenésekről beszélünk, a Microcastle talán rekordot is döntött ilyen téren. A hivatalos októberi dátumot jóval megelőzve már májusban felkerült az internetre, de nem volt nagyobb szerencséje a b-oldalakat összegyűjtő Weird Era Cont.-nak sem, amit az énekes Bradford Cox véletlenül publikussá tett Mediafire mappájából csent el valaki. Nyilvánvaló, hogy türelmetlenek és mohók vagyunk, de ahelyett, hogy folytatnám a magunk ellen fordított ejnye-bejnyét, meg belekezdenék a művészek boldogulása miatti aggodalmaskodásba, nézzük inkább, mire volt jó az elmúlt néhány hónap.

A legelőször megfogalmazott véleményt most már teljes meggyőződéssel állítom, így talán pont négy hónap múlva sem érzem majd magam egy totális idiótának, amiért leírom, hogy a Microcastle egy hibátlanközeli album. És ha tényleg igaz, hogy semmi sem tökéletes, akkor elvileg a(z egyik) legjobbról van szó.

Azért az egyik legjobb, amiért általában bármelyik legjobb, szóval létrehoz egy másik dimenziót. De nem falakat húz fel, vagy lefed valamit, tulajdonképpen még alapot sem rak le, csak különféle lebegő rétegeket. Így hát nem egy homogén és unalmas masszán úszunk keresztül, az apró zajocskák és visszhangok tovább tarkítják a képet, és csillogó szemeket dobnak az egymásba folyó és kavarodó színekbe. Az ének többnyire elkent, de nem fárasztóan, a gitár óvatosan, a zongora pedig finoman szólal meg. Azok a dalok, amikben viszont igazán érezni a dobot és a torzított gitárt, mégiscsak adnak valamiféle kapaszkodót, és húznak is magukkal, amivel minket a végtelenített hipnózistól óvnak meg, a Microcastle-t pedig megmentik attól, hogy az Atlas Sound második nagylemezévé váljon. Az utóbbi sem lett volna elképzelhetetlen, hiszen mindkét világ elsősorban Bradford Cox-é. Az albumhoz bónuszként jár az említett gyűjtés Weird Era Cont. címmel, ami – félreértések elkerülése végett – nem egy szemétkupac, amit a banda tagjai kínjukban gereblyéztek össze. Ugyan kevésbé összetartó, mint a Microcastle, ennek ellenére talán még könnyebben befogadható. Hogy ezzel végül milyen messzire jutottunk, nem tudom, az viszont érezhető, hogy semmiképpen nem maradtunk egyhelyben.

Nem tudom azt sem, hogy miről szól, de az az igazság, hogy nem is olyan fontos. Nekem bőven elég, hogy elférek benne én is, és hogy azt jelenti, amit én akarom, hogy jelentsen. Azt viszont nem akarom, hogy az Agoraphobia, a Calvary Scars és a Green Jacket véget érjenek, de hát ki az a hülye, aki az elejénél és a végénél pontosan összeilleszthető Cox-féle mágikus süteménybe nem szeretne egynél többször beleharapni. Ki az a hülye, aki nem szeretne boldog lenni a szomorúságban.

Kapcsolódó a Kultblogon:

Linkek: