— 2010. March 14. 09:44

Dehogy halt meg a hip-hop – Antipop Consortium a hajón

Egy koncerttel kapcsolatban, minél nagyobb az elvárás és hosszabb a várakozás, annál nagyobb tud lenni a csalódottság az éjjel végén – ahogy azt mindnyájan nem egyszer tapasztalhattuk már. Ennek az egyenletnek a fényében az Antipop Consortium március eleji, budapesti fellépése egy átlagos pártmajális zenei felhozatalával sem ért volna fel élményben. Szabályerősítő kivételek persze akadnak, szerencsére.

Talán a relatív ismeretlenség, az ebből fakadó, vélt rossz ár/érték arány, esetleg a tél utolsó leheletből érkező izmozása a tavasz felett, vagy éppen mindhárom egyszerre tett be a közönségnek. Mindenesetre egy ismeretlen vidéki hipermarket családi napján összegyűlő embermennyiség tömegnek számít ahhoz képest, ahány ember az A38-on fogadott minket leérkezéskor. A Sadant épp hangolt, majd hamarosan el is kezdte a koncertjét, a ruhatár előtti részig leért a csontig hatoló hideg, bent rekordidő alatt kaptunk sört, és még annál is zökkenőmentesebben lehetett ki-be közlekedni a wc környékén. Igen, pontosan ennyi érdekes történt ebben az időszakban.

A legnagyobb probléma az volt, hogy akárhogy is próbáltam valahova tenni a Sadant előzenekarságát, nem lehetett. A világ talán leghíresebb avantgárd hiphop formációjához, és a zenéjükön keresztül kapott, gyomron vágó szociális fricskákhoz nagyon nem passzolt ez a “nyári fesztiválok koraesti műsorsávja” act. Kunert Péter projektjével egyébként semmi baj nincs a Palotai-féle “nincs rossz zene, csak rossz helyen rossz embereknek játszott zene” állítás mentén, kellemes lounge hangulatot kölcsönöz hol érzelmes, hol maffiafilmekbe illően sejtelmes, hol laza nyárias betéteivel. Kérdés, hogy mindebből melyiknek kellett volna elérnie az egybegyűlt raprajongókat. MC Zeek hozta a szokásosat jó hangjával, közepes technikájával és idegesítően lazázós kiszólásaival, Pető Kata énekesnő legalább annyira enervált volt, mint amennyire szép (nagyon), a zenekar többi tagja pedig mondjuk úgy, hogy lelkiismeretesen végezte a dolgát. Az összeszokottságukról sokat elárult, hogy Zeek háromszor konferálta fel az utolsó számot, amiből az első kettőt majdhogynem kihallható “psszt”-ekkel lehetett csak leoltani. Meglehetősen várhatta az Antipop-ot.

Féltünk azonban, hogy az APC fele ennyire sem fogja várni saját magát a színpadon. Az előzenekari koncert alatt egyszer-egyszer észre lehetett venni M. Sayyid-ot – ami kétméteres termete fényében még sötétben sem volt nehéz -, amint erős fejcsóválások közepette átvág a szellős sorok között; a hivatalosan kiírt negyed 11-es kezdésnek emigyen lőttek is. Kool Kasko színpadrendezés közben felrakott pár absztrakt beatet, amelyek már behoztak némi energiát a közönségbe. Egyre több, néhány perccel azelőtt még csak zavartan sört szűrő fej kezdett hirtelen bólogatásba, illetve a becsordogáló emberekkel együtt szép lassan, ha tömegnek nem is, de hallgatóságnak már nevezhető közeg alakult ki a nézőtéren. Kár érte, hogy csak ez a néhány instrumental jutott Kaskonak. Ha legalább egy jó fél órát kapott volna, sokkal jobban fel tudta volna pörgetni a termet a főműsorra.

A bepakolás utáni néhány csendes, feszült várakozással teli percet Earl Blaze színpadra lépése, és az azt körülvevő üdvrivalgás törte meg. A kvartett első számú producere egy félmosolynyit vissza is biccentett a fogadtatásra, majd rögtön munkához is látott egy basszusnehéz, agyontört futurista zenével. Közben szinte észrevehetetlenül fellopóztak a mikrofonisták is a színpadra. A fellépés kezdete számomra igen maradandó volt: a tagok körülállták a gépek hadát, ki félig, ki pedig teljesen hátat fordított a közönségnek a félhomályban, és egy audio-orgazmussal felérő, néhány perces improvizációt adtak elő. Ámulatunkban csak annyit tudtunk mondani egymásnak, hogy ha most egy órán keresztül csak ez lesz és semmi rap, már az is megváltásszámba megy majd.

Rap azért lett, nem váratott magára sokáig az első “What’s good Budapest?” sem. Kis meglepetésemre a teljes műsor alatt a messze legaktívabb előadónak a hármójuk közül általában legkevésbé exponált M. Sayyid bizonyult. A fellépést körülvevő hype is általában az ő nevéhez fűződött. Remekül kommunikált a közönséggel, megesett, hogy a sorok közé is leugrott lelkesíteni kicsit. Beans és High Priest érezhetően nem is akarta kivenni a stafétát a kezéből; míg előbbi félrehúzódva, kicsit kívülállónak is festve adta le a részét, addig utóbbinál már a saját reszort közben is kiütközött, hogy nem ez élete estéje. Nem volt véletlenül a fején az a napszemüveg és kucsma, mely ápolt és eltakart.

Ahogy az várható volt, elsősorban a Fluorescent Blackről játszották a slágereket (Volcano, Get Lite, Apperantly), de a régi dalaik szerelmesei sem maradtak betevő nélkül: felcsendült a Crab Lice, a Dead In Motion, illetve zárásként a Ghostlawns is. A műsor egésze úgy épült fel, hogy körülbelül 3 trackenként érkezett egy improvizáló instrumentalos szakasz, egészségesen egyensúlyozva a védjegyeiknek számító pergő, öntudatos szövegi és rideg, kísérletező zenei fegyvertáraik között. Külön öröm volt számomra, hogy a nálam legkevésbé tetszős Born Electricet nem az EP változatban, hanem egy live remixben adták elő, ahol meglepően fogyaszthatónak is hatott – nem hangolna le, ha kiadnák valamikor ezt az átiratot. A fellépés vége felé arra azért ügyeltek, hogy kétszer is visszatapsoltassák magukat, igaz a Ghostlawns után tapsoltuk még volna őket tizenkétszer is vissza, de jönni már nem jöttek ezután. Végeredményben a győzelmük vitathatatlan volt: hip-hop is not dead!

“Az ütem a lényeg” – foglalt állást elég határozottan Beans, amint elcsíptük néhány mondat erejéig a lépcsőfordulónál. “Szerencsére nagyon sok nagyon jó beat születik a hip-hop szcénában manapság, viszont a szövegek sajnos ritkán ugorják meg a szintet. Most, hogy mindenki életében alapértelmezett eszköz lett az internet illetve a zenélés technológiai feltételei összehasonlíthatatlanul jobbak lettek a korábbinál, a sikerre való törekvés is másképp fest. A ’90-es évek New Yorkjában nagyobb volt a közösségi élet, sokkal inkább csapatmunkaként képzelték el az előadók a pályájukat, mivel egymagukban rengeteg mindent meg sem tudtak volna valósítani.”

“Mostanság egyre több egyszemélyes act van, a zene- és szövegírástól kezdve a felvételen át a terjesztésig mindent ők kontrollálnak, ami önállóbbá, de önzőbbé is tette őket. Ez a folyamat mintha a zenére jobb hatással lenne, a rímek viszont üresebbek miatta. Persze ez csak az én véleményem” – zárta is le rögtön a gyors zenepiaci elemzést és filozofálást az experiment hip-hop egyik keresztapjának is megcímkézhető, csapatban és szólóban is sikeres karriert befutó mc. Hogy mennyire tartja saját magukat inspirálónak a szcéna kísérletezőbb felének számára, csak annyit mond egy finom biccentés kíséretében: “Szerintem megválaszoltad a saját kérdésed.”

Antipop Consortium – Volcano live @ A38

Felvételek a buliról:

Korábban:

A buli ajánlója a Kultblogon