Nézzünk szembe a tényekkel: ma már egy zenét jóval a megjelenése előtt meghallgathatunk rengeteg helyen, anélkül, hogy bármi illegálisat tennénk. Felkerülnek rádiós ripek a YouTube-ra, de sokszor streamelhetőek teljes albumok a kiadó SoundCloud-, vagy BandCamp-oldaláról (vagy nagyobb szaksite-okról exkluzívan adott ideig, mint az NPR, Guardian, Resident Advisor, FACT stb.), s akkor nem beszéltünk arról, hogy sokszor maga a kiadó teszi ingyenesen letölthetővé a termékét. Annyit akarok kihozni az egészből, hogy ilyen lehetőségek mellett ma már tényleg egy utolsó tahónak kell lenni ahhoz, hogy orosz letöltőoldalak cirillbetűs dzsungelében keressük a letöltés gombot, vagy túrjuk a 0day ftp-ket felváltó belső meghívásos fórumokat és torrentoldalakat.

Emlékszem, amikor pár évvel ezelőtt (úgy 2007-ben) nagyobb mozgolódás kezdődött a digitális zenei formátum terjesztése terén, sokféle véleményt hallottam az ismerőseim körében – de néhol még leírva is nagyobb nemzetközi magazinok gondolatébresztő rovataiban -, hogy ez a megoldás nem túl működőképes, mert warezban úgy is kint van minden, meg amúgy is miért fizessen valaki gyenge kódolású fájlokért. Majd, ha lesz széles kínálat lossless formátumból is (pl. wav, flac), akkor veszek zenét digitálisan – mondták sokan.

A Domino kiadó a drip.fm-en

Nem tudom megmondani, hogy ezekből az ígérgetésekből mi lett (azt látom az ismerőseim 99,9%-án, hogy semmi), de az biztos, hogy mostanra a terjesztés abszolúte megoldódott, és kezdenek olyan szolgáltatások elterjedni, amik tényleg kedveznek a zenei geekeknek. S itt nem arra gondolok, hogy most már minden kapható szinte minden formátumban, hanem, hogy ezek képesek olyan kényelmet és egyszerűséget biztosítani a megbízhatóság mellett, ami régen abszolúte elképzelhetetlen volt.

Magyar pénztárcával a digitális fájlok nem nevezhetőek olcsónak, de azért drágának sem. Egy album 320-as mp3 kódolásban átlagosan 2200-2800 forint között mozog, függően attól, hogy euróban, dollárban, vagy fontban kell fizetnünk. A jobb minőségű flacekért/wavokért az előbb meghatározott intervallum körülbelül 500 forintot tolódik jobbra. Ep-k esetében más a helyzet: egy kétszámos kiadvány 450-600 forint körül van (flac/wav: 700-900), és ez minden egyes további számmal kb. 200 forintot ugrik (flac/wav: +300), míg az ep és album közti számmennyiségnél (pl. minialbumok) valami köztes megoldás szokott lenni, bár ez utóbbiak ritkábbak.

Így hirdeti magát a Polyvinyl a drip.fm-en

Jelenleg a digitális terjesztés jövőjét illetően is rohamosan terjedő megoldásnak tűnik, hogy minél többet vehessen az ember minél olcsóbban. Ez egyrészt mutatja, hogy az ebben rejlő lehetőségek nagyobbak annál, hogy csak a vájtfülűeket lehessen kiszolgálni (ők amúgy többet is hajlandóak fizetni az übernagy aiff fájlokért), másrészt viszont látszik, hogy a digitális tartalom értékesítésénél nehéz a “sokat olcsón” elvnél más, szintén vásárlásra ösztönző megoldást találni. Legalábbis egyelőre. Nem mintha persze nem lenne rossz a “sokat olcsón” elv, amit mostanában remekül alkalmaz egy elég jó szolgáltatás: a drip.fm.

Nem néztem utána pontosan a szolgáltatásnak, amikor előfizettem rá (igaz, azóta sem, és szerintem ez egy fontos dolog a fentebb említett kiváló kényelmi és biztonsági faktor miatt), a lényeg viszont az, hogy bizonyos kiadók katalógusára elő lehet fizetni egy havi átalánydíj átutalásával (ez jelenleg 10 vagy 15 dollár, kiadója válogatja), cserébe pedig azonnal kapunk három korábbi megjelenést (ez lehet a három legutóbbi is), a következő harminc napban pedig letölthetjük a kiadó összes adott intervallumra tervezett megjelenését (320 kbps mp3-ban és wavban is), és emellett akár véletlenszerűen a back catalogue-ból is beeshetnek dolgok. Emellett olykor belső infókat osztanak meg velünk (pl. egy borító megtervezésének a szakaszait), feliratkozhatunk adott bulik vendéglistáira (bár ez Budapestet eddig még nem érintette), nyereményjátékokban vehetünk részt, esetleg kedvezményes kupont kaphatunk a hivatalos webshopjukhoz.

Június óta négy kiadó szolgáltatását teszteltem: a Ghostly Internationalét, a Stones Throwét, a Polyvinylét és a wav.poolt (ez öt New York-i house kiadó közös drip.fm kalandja). A Ghostly International havi 15 dollárt kér, és a négyből messze ők osztják meg a legtöbb zenét. Alapból mindig van havi két-három újdonságuk, emellett nagyjából ugyanennyi vagy valamivel több régi megjelenést kapunk, és olykor emaileket is írt nekem az adminisztrátoruk, hogy elégedett vagyok-e a szolgáltatással, de egyszer még amiatt is, hogy van-e esetleg olyan régi kiadvány, aminek örülnék, ha megosztanák velem. Zseniális. Ami pedig a legjobb: augusztus közepén leiratkoztam a szolgáltatásról (két hónap után), majd a napokban újra előfizettem rá. Minden régen megosztott zenét újra megkaptam.

A Stones Throw 10 dollárt kér, és értelemszerűen valamivel kevesebbet oszt meg. Havi 3 újdonságuk van átlagosan, és egy holmit kaptam eddig a korábbi anyagaikból. Kevesebb a kommunikáció, mindazonáltal 2300 forintért a hivatalos megjelenés előtt meglett az új Karriem Riggins-, Chrome Canyon– és Homeboy Sandman-album, valamint a Däm-Funk és a The Stepkids ep-k is (plusz egy már anno megjelent Oh No-lemez). Ha ezt kiszámolom digitális formátumban normális bolti áron, akkor nagyjából 40-45 dollárnál járnék, szóval a formális kiszolgálás ellenére is megéri. A wav.pool magabiztosan szállít havi 4-5 ep-t, míg a Polyvinylnél új vagyok (kb. két hete iratkoztam fel), itt eddig havi három megjelenés van ütemezve a három azonnal megkapott lemez mellé.

Egyelőre 15 kiadó ajánlja fel ezt a szolgáltatást, de amikor júniusban elkezdtem ismerkedni a Ghostlyval, még csak négyen voltak rajta kívül, tehát a kínálat azóta megháromszorozódott. Én mindenkinek ajánlom, aki szereti ezeket a kiadókat, és megengedheti, hogy havi szinten két-három ezer forinttal támogassa őket: olcsón, cd minőségben tölthetőek le és akár írhatók ki klassz és új dolgok. A drip.fm a jövő egyik lehetséges útja.