Vadim Peare aka Andrej Gurov aka dézsé Vadim összerántott egy akkora muzsikusgruppot, hogy ahhoz képest a Broken Social Scene szinte egyszemélyes projekt, szerzett néhány konnektort, aztán 2007 áprilisára kész is lett a The Sound Catcher, amit nem annyira lángolva, de azért érdeklődve vártunk. Pláne, hogy a kiadás előtt kitudódott, hogy a ruszki-angol srác bevette Senát, magyar-ghánai pacsirtánkat is, így adva némi hungarikum-mellékízt a szánkba. Végigböngészve a mellékinfókat a számomra jobbára ismeretlen vendégzenészekről, meg csekkolva az éppen konstruktálódó Vadim honlapot, egy gyors legyintéssel félredobtam mindent a playlistet és a kávét kivéve, és nem hagytam magam befolyásolni a nyers anyagon kívül semmi által.
Így azért első blikkre szolid és elviselhető csalódás ért, mint kritikust, lévén a cucc (itt a hangsúly) tipikus downtempo anyagokat idézve ment végig: kellemesen, de lényegében érdektelenül. Ha nem Vadim lennél, már mennél is a levesbe, a másodvonalas francia cuccok közé – fenyegettem meg a gondolatban albumot, hogy aztán újrakezdjem kis odüsszeiámat az első számtól. Így aztán később sikerült kiegyeznünk egy erős döntetlenben. A Sound Catcher kevéssel kerülte el azt a kritikus pontot, amikor az ember kénytelen-kelletlen kimondja az “érdekes” szót, ami zenében szinonimája a szarnak, illetve esetünkben inkább az unalmasnak. Mert kétségkívül a Senával közös számokban van potenciál, esetleges slágerek is befigyelnek, mégis hiába a kellemes trip-hop ízű kényeztetés, ha a downtempo alapokat a zsenialitásnak egyetlen kis szikrája sem fertőzte meg (pedig utóbbi lehetséges, Mr. Peare konzultáljon bizonyos Mr. Fogarasival). Azért a lemez közepére és végére beáll a megszokott vadimi színvonal (Manchester, Kill Kill Kill, Milwaukee – Ballistic Affairs, Sufferin’ Blues), ha figyel és érdeklődik az ember. De amúgy simán esélyes, hogy már a címre se emlékszik az egyszeri hallgató két hét múlva. Szóval lefelé gördül összességében a száj. De csak a széle.
Legyen: 6,5/10