Két éve már, hogy Dave Dälek (MC/producer) és (Dr.) Oktopus (laptop?) seggberúgták a világot Absence című anyagukkal. Az indusztriállal kevert rap egy új szintre emelte a hip-hopot. Senki sem sejtette, hogy mivel rukkolnak elő legközelebb, ugyanis az innen következő út nem biztos, hogy járható lett volt a csapatnak.
Természetes volt a váltás, sokan is számítottak rá, főleg a Streets All Amped EP után. A durva zajoknak már kevésbé van szerepe, az arcba köpött igazságok már nem harapnak. Itt a mélyről jövő savasság dominál, egy fojtó köd. Az évek során duóra csökkent New Jersey-i arcokról nekem mindig is a Neurosis ugrott be, legalábbis szellemiséget tekintve. Persze ez annyira nem is lehet csoda, ha azt vesszük, hogy Dälek úrék olyan nevekkel túrnéztak együtt, mint a már említett Neurosis, az Isis vagy a Pelican. Talán épp ezért nem találták meg soha igazán a saját táborukat. Kinek az indusztriál, kinek a hip-hop volt sok.
Szóval itt az új lemez már kereken öt hónapja, emészteni volt idő, csak kérdés hogy mit. Az talán sokat elmond, hogy a szövegek és a zene alapjául David Lynch filmjei szolgáltak, tehát az atmoszféra adott. A lemezt indítva ez kevésbé vehető észre. Elsőre inkább emlékeztet egy kísérleti elektronikával flörtölő hip-hop anyagra, mint egy vérbeli Dälek műre. Nagyságrendekkel befogadhatóbb lett, mint elődje – persze ezzel még korántsem merül ki, van még mit a pofánkba tolni. Dallamosabb, és inkább az ambient dolgok dominálnak, mint a tömény zaj. A lemez egészén jelen van egy sötét nyugalom, amolyan Lynch-es, szóval nem tévedtek nagyot a srácok, csak szövegileg lett néhol komolytalan. Picit mintha túlzásba vitték volna a fuckot.
Biztos, hogy nem egészen ez volt az, amit sokan vártak – sőt, megmerem kockáztatni, hogy valaki szívesebben hallgatott volna egy kis töményebb zajt -, de összességében nem tévedtek nagyot Dälekék, noha Patton bácsi keze mintha nemcsak az Ipecac kiadó miatt érződne.