Szeretünk liquid producereket lassú stílusokban próbálkozni hallani? A válasz, nem igazán, mivel ezek a négyszögletes negyedekhez szokott szerzők ugyanazokkal a gépies dobmintákkal, kiszámítható zongoraszólókkal és sterilizált hangzásvilággal képzelik el a saját sebességük felével döcögő szerzeményeket, mint a fő profiljukba eső zenéket. Calibre, a szomorkás dnb koronázatlan királya most arra vállalkozott, hogy 10 évnyi klubolás után pihenőpályára teszi hírneve letéteményesét, fogja az eddig csak magának gyártott számait, és polgári nevén a nagyközönség elé tárja első downtempo albumát, Shine A Light címmel.
A downtempo egyébként meglehetősen mondvacsinált címke ennek a lemeznek. Az észak-írnek ugyanis az volt a szándéka, hogy a rengeteg drum and bass szerzemény után alkothasson egy albumot, ami egy konkrét stílushoz sem kötődik. “Ez számomra olyan érzés volt, mint megtalálni az utamat a sötétségben” – fejezte be a gondolatmenetet Dominick Martin. E szavak előrevetítik, hogy nem ez a lemez lesz a nyárnyitó barbecue bulik slágere, de még csak takarítás háttérzenéjének sem az igazi. A Shine A Light valóban egy túlpörgetett, görcsös világ elutasítása, az attól való fedezékbe vonulás, az abból jövő kiút keresése. Több szám nem is akar kitörni ebből a moziszerű látomásból, inkább átadja magát a szorongó posztmodern ember azon kevés pillanatának, amikor átmeneti lelki békéjére talál (Last Kiss, Beyond, The Tide).
Ez utóbbi darab már magán hordozza azokat a füstös jazzelemeket, amelyek irányába Calibre sodorni szeretné az eseményeket. A Something I Said-nél némileg eloszlik a köd, eltűnik a dühös nagyváros, magunkra maradunk és visszatérünk a jelenbe, újra elkezdjük érezni szívdobogásunkat, amit tovább pörget a Marches, de csakis addig, amíg egy kis mosolyt ki nem ültet az arcunkra, nem akar jobban energizálni. Mindezt a jókedvet továbbviszi a Man on the Road: olyan hangulatot teremt, amit egy újdonsült szerelem első csókja utáni elköszönést követően érzünk, ahogy hazafelé tartunk a buszon, egymagunkban. Mivel ezen a vonalon nem maradt további bővülési lehetőség, jött egy újabb irányzat, amire emberünk felfűzi az album hátralévő részét.
Dominick Martin – Shine A Light preview
Ezen soft indie számok egyike az egyetlen potenciális slágerzene, az egyetlen közreműködővel, MC DRS-szel összehozott The Truth. Mi több, az egyetlen olyan track, ami nem csak a mély érzelmekre, hanem a lendületre is hagyatkozik. A Footprints elkezd minket visszakalauzolni a mindennapokba, olyan képet festve, mint amikor pirkadat idején az utcára kilépve messziről meglátjuk a megállóban egymást tipró tömeget. A záró Devise-szal pedig egy szempillantás alatt mi is részeseivé válunk annak, és azt kívánjuk, bárcsak elölről kezdődhetne az utazásunk azoknál a lassú látomásoknál.
A Shine A Light nem hibátlan. A homemade vokálok olykor többet vesznek el, mint hozzáadnak,
néhány szám mintha túlságosan egy kaptafára készült volna, és azt is rá lehet fogni, hogy csupán három külön tematikájú LP albumba rendezése. Mindemellett a cikk elején feltett kérdésre adott választ sem változtatja meg, hiszen drum and bass producereket még mindig nem szeretünk lassulni hallani. Dominick Martin viszont nem egy egyszerű drum and bass producer, hanem egy stílushatárok nélküli zenész.
Linkek: