Progression Sessions, Broke ‘N English, Soul:ution. Néhány olyan zenei projekt, ami nagy hatással volt a brit elektronikus zenei kultúrára az előző évtizedben, és amelyekben a manchesteri DRS is oroszlánrészt vállalt. Delroy Pottinger mindezek mellett folyamatosan olyan drum & bass legendák kísérő mc-je, mint DJ Marky, Marcus Intalex vagy a Blu Mar Ten, illetve Észak-Anglia egyik jelentős hip-hop actjének is az egyik fele, így mindennapi CV-t kapunk, amin majd másfél évtized után érünk az első saját lemezig. Igaz a manchesteri zenészek némelyikénél finoman szólva sem élvez prioritást az albumkiadás, elég csak Intalexre gondolni, aki 21 évnyi zeneírás után adta ki a sajátját, melynek színvonala és sokoldalúsága igazolta a “jó munkához idő kell” mondást.

Valami ilyesmit vártunk a DRS lemeztől is, és meg is kaptuk. Az igazi kérdés nem is a minőség volt, hanem az, hogy az mc drum & bass vagy a hiphop vonalából kapunk-e többet, vagy valami dubstepesedésbe hajlik az album, ha már 2012 van. Az első verzió nyert, ahogy az már a tracklisten is látszik a közreműködőkre nézve. DRS legjobb tulajdonsága kellemes hangja és szociálisan érzékeny szövegei mellett az, hogy mindenféle alapra tud rappelni. Így a Soul:R-on érkezett I Don’t Usually Like MCs But… is színes lemez lett, mivel nem a producerek illeszkedtek az mc-hez, hanem fordítva, aminek köszönhetően mindegyik zeneíró azt hozhatja, amiben a legjobb. Dub Phizix a maró minimalizmust hozza (Play Wild, Bun Ya), Lynx pedig a nyugtalanító futurizmust (Blackhearted). dBridge a dobokkal bindzsizik (Autonomic), Lenzman billentyűkkel és szőnyegekkel játszik (Raindrops, Holding On). Calibre lelkizik (Habitual, Keep The Faith), míg Enei hasít (Count To Ten). Egyikőjük sem húz semmi meglepőt, de szépen letudja a saját részét. Marcus Intalex szolgált némi izgalommal, ő kicsit lassított a tempón, ami egy jobb (Ain’t Easy) és egy gyengébb (Music To Me) eredményt hozott.

DRS pedig szövegel, szövegel és szövegel a kapott alapokra, mindezt úgy, hogy végig együtt él a zenékkel. Nem nyomja el őket egyszer sem, közvetít köztük és a hallgató között, és mélyebb töltetet ad az instrumentáloknak. Utóbbira kimondottan törekszik is Delroy, egy korábbi interjúban kifejtette, hogy mennyire utálja a kiabálós mc-ket, akikből valóban vagy három Temzét be lehetne tölteni Angliában. Innét jöhet az I Don’t Usually Like MCs But… elnevezése is. A címért mindenképpen érdemel egy piros pontot DRS. Illetve még párat a rajta lévő zenékért is.

Az albumot itt lehet meghallgatni/megvenni.