… ugyanis, bár a mindentudó Wikipedia dubstepet és trancestepet (ohó) emleget a Magnetic Man kapcsán, valójában a lemez minden feltűnés nélkül becsempészhető lenne egy szabadon választott balatoni diszkó rezidens dj-jének lemeztáskájába (aha, persze), khm, Winampjába.

Még neki se futottam igazán a kritikának, de már szénné oltottam a lemezt, nem, ez tényleg nem túl szép dolog. Ennél többet érdemelnek a fiúk, hiszem Skream már a kezdetek óta élharcosa mindennek, ami angol és dubstep; Benga pedig 2008-ban egy kiváló albummal robbant be a köztudatba a középmezőnyből – mégis úgy érzem, hogy több sebből vérzik ez a Magnetic Man dolog. A dubstep felemelésére a pop chartokra és a mainstream frontvonalába: ez már évek óta izgat neves és kevésbé neves producereket. Annak ellenére, hogy a társstílus, a grime már régóta meglépte ezt, sőt, ontja magából a rágógumis grime produkciókat, akár az olyan formációkat nézzük, mint  a vállalhatatlan N-Dubz, akár az olyan próbálkozásokat, mint Wiley See Clear Now vagy Professor Green Alive Till I’m Dead nagylemezei. De még a grime esetében is legfeljebb 10-ből 1 olyan eset van, hogy sikerül túllépni az angol popzene unalomig ismert formuláin (ami egyébként elsőre csak azért nem tűnik olyan unalmasnak, mert idehaza nem tolják állandóan a képünkbe), és valami olyasmit alkotni, ami műfajhű és érdekes egyszerre. A Magnetic Mannel őszintén szólva az a  legnagyobb baj, hogy pár hallgatás után már egyik se tud lenni, amire vágyik, azt pedig Joy Orbison már rég megcsinálta sokkal életképesebben.

Eleinte vannak határozottan jónak tűnő pillanatok. Ilyen az instru Anthemic, amely legalább nem akar sokat, csak lelkesítő dallamokat hoz egy kellemes dubstepes középtempóra; vagy a Perfect Stranger a kissé tizenkettő-egy-tucat hangú angol popénekesnővel, Katy B-vel, amelynél viszont már nem is lehet tagadni, hogy ez bizony drumandbass, dubstepet maximum nyomokban tartalmaz. És ez kritikailag a legnagyobb sebe a lemeznek: a hangzás 2010-es, de ez sem takarja el, hogy ez az, ahonnan a dubstep jött, és nem az, amerre vagy ahova tart. Ráadásul cserébe az a retro feeling sincs meg, amit mondjuk egy csodálatos Sincere hallgatása közben érez az ember, ha már a múltból dolgozunk.

Ha sima partialbumként fogja fel a Magnetic Mant az ember, akkor persze simán működhet, mert okosan kitalált és felépített struktúrával rendelkezik: a két-három számonként benyomott éneklősebb pop actek (Katy B, Angela Hunte) táncolhatósága simán elviszi így is a hátán az albumot. Ugyanakkor az instru részek ezzel együtt általában elég unalmasak, de a Mad például még kifejezetten bosszantó is, ahogy próbálják nyúlni Ikonika hangzását. Ha rám hallgattok, meghallgatják a cuccot, aztán félévente előveszitek a John Legendes Getting Nowhere-ért – az tényleg varázslatos. Ennél nem ér többet, számokra átváltva ez pedig egy kétharmad.

Magnetic Man ft. Katy B – Perfect Stranger (live at Maida Vale)