Félelem és reszketés New Yorkban – kijött a sokadik lemez idén, amire bárki rávágná, hogy ez “a legjobban várt”. Kivételesen nem olyan nagy vétek ezzel az elcsépelt fordulattal élni, mert erre a fájdalomtripre már nagyon vágyott a világ, érszabdaló tinédzsertől kezdve elcseszett életű huszonévesig. És most megkaptuk az aranylövést. Az Interpol Our Love To Admire című frissnek mondható alkotásával zárjuk Ian Curtis után szabadon-minisorozatunkat.
Eddig: NYC legkirályabb indie négyesfogata Turn On The Bright Lights című debütalbumával jelentős szerepet játszott abban, hogy a kifulladó britpop/rock utáni űrt betöltő indie-virágzás megindult, sőt, ebbe az reneszánszba beemelte a Joy Division örökségét is, amit azóta is gyakran emlegetnek a kritikusok, mint elődjét, főleg Paul Banks énekes/gitáros Ian Curtisre különösen hajazó hangszíne és stílusa miatt. Hogy nem csupán egy egylemezes utódzenekarral van dolgunk, arról a második, Antics című album nyújt bizonyságot: érett, albumként is erős anyagról van szó, több kitörölhetetlen slágerrel, mint például a Slow Hands, a Narc vagy a Not Even Jail. Húskampók egytől-egyig, melyek közel egy szintre emelik munkásságukat nagy elődeikkel, de ez még a legendás Division-debüt Unknown Pleasures szintje. 2004 után idén júliusban jelentkeztek nagylemezzel, Our Love To Admire címmel.
Ezúttal: Szebben vagytok szomorúak, de kevésbé nyíltak ki sebeitek – mondta Kurt, és elmorzsolt markában egy cigarettásdobozt. Szvingelnek a szívek, fájdalmunk nem fájdalom, dühünk nem düh, ami a háttérben szól, az valami rendkívül aktuális, kimondhatatlan lelkifröccs-érzelemkoktél. Dühnek túl sok a spleen, beletörődésnek túl akaratos, eltökéltnek túl tehetetlen. Angolszerű úrifiúk vagyunk mind, problémáink vannak, itt a harmadik albumunk, most már jó volna, ha valaki meg is hallaná, amit csak akkor lennétek talán hajlandók meghallani, ha egy Chelsea-Manchester meccs után felhergelt ultra fröcsögné a pofátokba. Szinte mindent elmondtunk már eddig is, néhol valószínűleg ismételni fogjuk magunkat, de a lényeg ugyanaz, a lényeg értékes. Fél évtizede írt egy Osborne nevű faszi egy Dühödt ifjúság című remekművet, aztán ment a levesbe – nekem mindig ez a dráma jut eszembe az Interpol kvartettjét hallva. Osztályöntudat, osztálydüh, osztályfeladat – kimondják, amit ki kell, és ahogy kell. Kokainfehér ingben szerelemről, zavart szemekkel, beszólogatva a nyugati partra költözött exekről.
A jó úton halad az Interpol. Én például már nem a dalok miatt hallgatom őket. Van egy zönge a hangjukban, egy árnyalat bennük, amit ’79 óta senki sem tudott igazán hitelesen előadni. Ez a négy srác tudja. Már csak valakinek meg kéne halnia közülük tragikusan, madárszerűen.
Ezután: Jó volna, ha végre találnának egy velük egy szintet képviselő kliprendezőt, mert az Evil és a Slow Hands után sikerült a Heinrich Manuever-nek is röhejesen középszerű videót összehozni. (Ez még ráadásul érthetetlen baromságnak is tűnik, mitöbb.)
Linkek:
- Interpol hivatalos honlap
- Interpol @ MySpace (hallgatnivaló!)
- Interpol @ Wikipedia
A cikksorozatban korábban: