Ethan Kath és Alice Glass Crystal Castles formációja a semmiből, minden felhajtás nélkül mutatkozott be a világ színe előtt 2008-ban, és azóta az újhullámos populárisabb elektronika egyik legeredetibb és legszerethetőbb kettősévé vált. Az ontariói duó az új albumán elhagyta a chiptune-t és az amigás electrót, helyette a punk és a kilencvenes évek klubzenéje felé fordult.
A Crystal Castlesben leginkább azt lehet szeretni, hogy a zenéjük olyan szinten nem függ senkitől és semmitől, hogy az 2010-ben egyenesen felfoghatatlan. A második – szintén magukról elnevezett – lemezükön Ethan Kath egyedi módon, briliánsan mutatja meg, hogy rá miként hatott az 1980-as évek amerikai new wave mozgalma, és mennyire szeretett a pillanatnak élni az 1990-es évek eurodance-ének szellemiségében. Életképesebb, elevenebb így az új album, sokkal többet ad vissza a duó élő fellépéseinek hangulatából, mint a két évvel ezelőtti debütálás, ami ugyancsak jó hallgathatósági faktorral bír még ma is, de jelen gyűjtemény mellett már csak a háttérben jut neki hely. Úgy tűnik, hogy ez a hangzás is tud még fejlődni: kiegyensúlyozottabb, átgondoltabb minden egyes felvétel, Alice Glass a korábbi őrült magánszámai helyett komolyabban áll a mikrofon mögé, de azért csak annyira, hogy a Crystal Castles befutott produkció helyett továbbra is garázszenekar érzetét keltse a hallgatóban.
S be kell látni, ebben ez a két ember bizony vérprofi. Míg 2008-ban az első album videojáték árkádokban egymásra talált magányos tinédzserek viharos és tisztázatlan érzéseiről szólt, addig a mostani a lemez annyira letisztult és szilárd alapokon nyugvó, mint egy boldog kétéves kapcsolat. Egyrészt meghittebb, személyesebb a végeredmény (például az Intimate című szám tetőfokára hágó kiállása gyakorlatilag harminc másodperc tiszta zaj, amibe mindenki azt képzel, amit akar), másrészt pedig sokkal nagyobb felület van a személyes kibontakozásra, önmegvalósításra. Emiatt telitalálat a Doe Deer, ami remekbe szabott másfélperces tombolás egy olyan törékeny, de fejben rettenetesen elborult punk csaj számára, mint Alice Glass, vagy a Celestica, ami a két évtizeddel korábbi díva-kultusznak megfelelő formában tünteti fel az énekesnőt hibátlan diszkó/szintipop körítéssel. Ha anno a Crystal Castles bármit is megelőlegzett, az biztos, hogy ezzel a kiadvánnyal minden elképzelhetőt felülmúltak. Az Alice Practice-szel, Crimewave-vel, Xxzxcuzx Me-vel és Air Warral igencsak egyszeri sikernek tűnő páros szemtelenül, de magabiztosan mutatja meg, hogy ezután is érdemes odafigyelni rájuk, mert úgy látják a világot, ahogyan jelen pillanatban senki más. Ötös.
Crystal Castles – Intimate live @ The Echoplex (2010-04-12)
Kapcsolódó írás a Kultblogon: