Ha életre lehetne hívni a rock and roll pojáca kifejezést, illusztrációként biztos, hogy Jesse Hughes képét tenném az értelmezőbe a szócikk mellé, referenciaként pedig az Eagles of Death Metal-t. És hogy ez negatívan értendő-e? Dehogyis! A country-rock alapokból táplálkozó banda ezúttal sem ment messzire a szokásostól, így egymás után rakták a megfelelő arányú ülős-ivós versus slágeres darabokat, és hozták azt, ami a sztenderd szintjén elvárható. Blues, whisky & rock ‘n roll.
Az Eagles of Death Metal ügy született, ahogy egy valamirevaló rock and roll bandának születnie kell. Adott volt egy jó torokkal megáldott, kellőképpen rocksztár felsőtestű Jesse Hughes, akit épp elhagyott a felesége egy másik faszi miatt, mire ő addig itta magát gimis haverja, Josh Homme társaságában, amíg sikerült elérni az “alapítsunk bandát, istenúccse” szintet, és akkor megszületett az EoDM. A névnek ugyebár semmi köze a zenei stílushoz, ennek az eredete abban áll, hogy megpróbálták kitalálni, milyen lehet az Eagles és egy death metal zenekar keresztezése, és elvileg ezt tükrözi a debüt lemez. A zene szigorúan véve egy country-blues-rock vénából táplálkozó muzsika, tökös legényes történetekkel és a whiskyből és sivatagból merített, végtelen bölcsességgel. Ami az egészet érdekesre fűszerezi az egyrészt Hughes karaktere, Homme Kyuss-ig visszanyúló legendája, és az a groove-os húzás, amitől egy-egy szám egyértelmű seggrázós sláger bármelyik rock buliban.
Eagles of Death Metal – Wannabe In LA
Általánosságban véve az ilyen bandáktól, mint az EoDM várom a legkevésbé, hogy mikor adják már ki a következő lemezt. Egyrészt mert az eddig megjelent két album mindegyik dala a maga saját dimenziójában él, egy pillanatig nem fog rajtuk sem az idő, sem a trend, másrészt mert ehhez a zenéhez el kell fogyasztani azt a mennyiségű peyote-koktélt és alkoholt, amitől megszületnek a számok. Most két év szünet után jött a 
Heart On, ami éppen elég volt ahhoz, hogy egy újabb csokor kortalan rock and rollt karcoljanak fel. A dalok viszont amennyire hozzák a szokásos formát, éppen annyira hozzák a szokásos formát. Magyarul első néhány hallgatásra a világon semmiben nem különböznek az eddig megírt számoktól: ugyanazok a hangszerek, ugyanazok a kappanhangú refrének, és a riffek, amelyekből valószínűleg bármelyik élelmesebb fan megírná már a saját a EoDM trackjét az EoDM gitárgenerátorral. Aztán néhány újrahallgatás után előjöttek azok az olyan apróságok, mint a Wannabe In LA és az Anything ‘cept The Truth feldúsított ütősei, és belemásztak a fülembe az olyan, tipikusságukban szerethető számok is, mint a Secret Plans vagy a Heart On. Könnyelműen a lemez végére csapva pedig ott áll egy I’m Your Torpedo-t, amire felkaptam a fejem. Egy jónak jó album végén egy minden hangjában torzított, koszos-zajos track, ami a feszes basszus miatt nekem már inkább idézi Homme UNKLE felé kacsingatását, és amit érdekes itt amerikai folkba oltva hallani.
Kapcsolódó a Kultblogon:
Linkek: