A város neve azt jelenti: a piramis, oroszul Пирамида, Piramida. Piramidában már csak a rozsda él és a hideg, no meg néhány sarki róka és a környék réme: a jegesmedve. Az üres házakat, az ottfelejtett bútorokat birtokba vette az idő. Ez a sajátos hangulat fogta meg annyira a három dán jó barátból álló Efterklangot, hogy negyedik nagylemezük munkálatait ezúttal kissé északabbra helyezzék át. A kihalt gyárak és magányos Lenin-szobrok között eltöltött kilenc nap alatt majd’ ezer zörejt gyűjtöttek: öreg tartályokat kongattak meg, korhadozó pallón futottak végig, régi papírkötegeket vágtak a földhöz, “speciális effektként” használtak fel ősöreg orosz szemetet. Persze, a szemét talán erős szó, hisz valóságos ereklyéket is rejt Piramida: itt áll például a világ legészakibb pontján található hangversenyzongora. Az ezernyi apró, rögzített zajból pedig Nils Frahm, Peter Broderick, Earl Harvin és egy hetvenfős dán női kórus közreműködésével lett végül kész lemez.

Fotók: Botond Márton / A38

Az elképzelés és a megvalósítás tehát meglehetősen monumentális: a szellemvárosról nevet kapott Piramida című album egy nagyon okos, nagyon finom korong lett. A december elsejei koncert előtt a kérdés csak az volt, működik-e majd mindez hasonló intenzitással élőben is? Na meg, hogy lesz-e hozzá megfelelő közönség: mert az Efterklang még így, a Modern Drift című szám reklámzene-sikere után is inkább nevezhető egy ügyesen rejtegetett kincsnek. Az előzenekar, a cseh Republic of Two kezdésekor a teremben még csak egy-egy foltnyi ember álldogált tétován itt-ott. A Republic of Two egy szimpatikus együttes benyomását hagyta ott maga után a színpadon: két remek énekessel és két tehetséges, szemtelenül fiatalnak tűnő vonóssal áldotta meg őket a sors, dalaik finom, ezüstös fényárba vonták a gyülekező arcokat. Mert az Efterklang érkezésére szépen lassan összegyűlt a produkciónak kijáró, izgalomtól remegő tömeg is.

“Nagyon rég nem játszottunk már ilyen klasszikus klubkoncertet.” – kezdte Casper Clausen énekes. Ez nem a Sydney-i Operaházra idomított Piramida: ez felszabadultabb, vadabb, katartikusabb. Most nincs kórus, nincs vonószenekar, de a lemez így, puritánul is lenyűgözően funkcionál: a mértani pontossággal megalkotott dalok még nagyobbat ütnek, lendületük még magával ragadóbb, mint a felvételeken. A Casper-Mads-Rasmus trió a turnéra hatfőssé duzzadt. Itt van velük a szólómunkáiról is ismert Peter Broderick, valamint Katinka Fogh Vindelev énekesnő is, aki, bár esetenként sikítószellem benyomását kelti, operaénekesi hangjával Casper baritonját remekül ellensúlyozza.

Az Efterklang egy kisebb csoda: süt belőlük a profizmus, minden hang a helyén van, jókedvük pedig nem tud nem átragadni a közönségre is. Előadásuk eufória-mámor és arcizomedzés: másfél óra elteltével az önfeledt vigyorgás már szinte fáj. Sorban követik egymást az új lemez gyönyörűségei: felhangzik az albumnyitó Hollow Mountain, a Sedna, később a Dreams Today. Bár a koncert természetesen a Piramidáé, az Efterklang visszanyúl saját gyökereiig is: merítenek első nagylemezükről, a 2004-es Tripperről, majd jönnek a 2010-es Magic Chairs jól ismert számai, a Raincoats és a Modern Drift.

A szigorúan lejátszott setlist után nagylelkű a ráadás: a közönség kívánságára jön az Alike, és a koncert egyik legelképesztőbb pillanata: Casper Clausen énekes bemutatja, mennyire felesleges szerkezet is egy terem áténekléséhez az a mikrofon. Efterklangék képesek arra, hogy csapattá kovácsoljanak egy teremnyi embert, hogy egyszerre dobbanjon az összes láb, egy ütemre csattanjon az a sok tenyér. Ha áradhat szeretet, itt bizony árad: a koncertet záró Cutting Ice To Snow után a zenekar tagjai a közönség közé jönnek. Dedikálnak, mosolyognak, beszélgetnek. Így lesz a zene közösségi élmény: zenészekkel, amatőrökkel, botfülűekkel együtt tél elején, egy Dunán ragadt hajóban.