Eddig két Front Line Assembly koncerten voltam életemben, de nem tudnám azt mondani, hogy valamelyik jobb volt. A 2007-es PeCsás koncertről olyan emlékképeim vannak, hogy a Bill Leeb frontember és általános ipari pápa köré gyűlt, fiatalokból álló zenekar gitáros tagja majd átesett az erősítőn, úgy zúztak a színpadon. A mostani A38-as koncerten, még ha volt is erős gitározós rész, akkor sem ez volt jellemző rá, sokkal inkább egy régivonalas, nagyon őszinte EBM hangulatú koncertet kaptunk, amiben a punkság nem akkordokban volt elmesélve, hanem hűvös és száraz szinti témák révén. Cyberpunk a szó, amit keresek.

Rhys Fulber (Conjure One) – Fotók: Virág Tamás

Szeptember 9-én nagyon korán kezdődött az este az A38 hajón, már 7-re kapunyitást írtak ki, hogy nagyjából este 10-ig sikerüljön lekeverni a három tervezett koncertet, mert utána meleg váltással drum and bass bulié volt a terep. Az említett késődélutáni órában szerencsére csak az a fiatal német előzenekar kezdett, akiről csak történetekben hallottam, hogy felejthető volt, így nem is nagyon bántam, hogy kimaradt. Azt már annál inkább, hogy a Conjure One név alatt érkező Rhys Fulber, akit már sikerült elejétől végéig meghallgatni, szintén olyat produkált, amitől nem voltam elragadtatva. Eleve furcsa volt, hogy teljesen egyedül állt ki, aminek, bár láttam már jó egyszemélyes live actet, most mégis nagyon hakni hangulata volt. Aztán az is egy furcsa jelenség volt, hogy a lelkesedéstől előre állva az volt az érzésem, mintha egy mély hangsávot kikapcsoltak volna a zenéből, majd egy fröccsért kerülve sikerült megbizonyosodni arról, hogy a pult magasságában valamiért teltebben szólt a zene. Maguk a játszott zenék nagyjából erős közepest hoztak, amik megfelelően járultak hozzá az estéhez, mondjuk nekem főleg sötét sci-fi rajzfilmek jutottak róla eszembe. Ha választani kellene a Leebbel közös projektek hatásáról, akkor inkább érződött a Delerium a szetten, az ambient-trance crossover és az alkalmi világzenei hangminták okán. Ilyen szempontból mondjuk akár kellemes felvezetőjeként is lehetett volna nevezni az estének, de az elragadás helyett mégis egysíkú és kissé unalmas maradt.

A két fellépés között egy levegőzős-beszélgetős szünetet tartottak, amiből visszaérve éppen indult a Front Line Assembly digitálisan zakatoló vonata. Először a Bill Leebet kísérő zenekar került elő, belecsaptak egy számba, aminek a vokáljára érkezett meg az industrial színtér ikonja, bár első ránézésre meglehetősen rémisztő képet festett. Egy zsé kategóriás akciófilm végén, harci sérültként menekülő Rutger Hauer ugrott be arról a mérhetetlen fáradtságról, ami Leeb lázadást vezényelni hivatott mozdulataiban volt. Ettől a közönség is enerváltan állt egy darabig, aztán fokozatosan, mintha párhuzamosan hangolódtunk volna egymásra, úgy indult be a mozgás a nézőtéren, és kapott életre a zenekar is. Úgy a koncert felére már megvolt a hangulat: volt metszően hideg elektronikára kántálás, indusztriális tört ütemre bólogatás, már-már Ministryt idézőn zúzós ipari metál léggitározással, vagyis egy korrekt paletta mindabból, ami a Front Line Assembly által meghatározott stílusba érthető. Összességében mégis inkább éreztem dominánsnak az EBM-es atmoszférát, a cyberpunk elektronikát – láttam magam előtt a kábelekben parancsszóra futó biteket, és biztos voltam benne, hogy hazaérve csakis a Blade Runner kerülhet a lejátszóba háttérzajnak.

Bill Leeb (Front Line Assembly)

A koncert végén néhány szám erejéig koprodukció alakult a színpadon, mert hogy Rhys Fulber tért vissza a deszkákra, hogy az egyik szintit kezelésbe véve hozzásegítse a bandát egy-két bónusz közönség-ovációhoz. Én személy szerint mondjuk nem éreztem éles különbséget zeneileg azáltal, hogy Fulber beszállt, de akinek ennél vájtabb volt a füle a részletekhez, az nyugodtan ossza meg kommentben. Ami a koncert ezen szakaszában még egy vicces pillanat volt, hogy Leeb megpróbálta bemutatni a zenekart, viszont hamar oda lyukadt ki, hogy csak saját és Fulber nevét tudja, a többi srác “nice guys”, de amúgy fingja sincs, hogy kicsodák. Ráadásul ez teljesen őszintének és hihetőnek tűnt. Szerencsére a közönséget pont annyira érdekelte a turnézenekar mint Leebet, úgyhogy senki sem vette zokon a szitut. A vastaps a koncert végén kötelező jelleggel kijárt, kaptunk még pár ráadás számot is, a végén pedig mindenki elégedetten könyvelhetett el egy teljesen korrekt FLA-élményt a fiókba.

Nem ezen az estén vertük szét a hajó berendezését a megőrüléstől, viszont nagyon kellemes élmény volt mélyre nyúlni, előszedni azt a lelkem alján ülő, digitális simogatásra vágyó metalényt, amit feltöltődve rakhattam vissza a helyére, hogy egy évig megint azt gondolhassa, hogy ő egy titkos hacker egy gonosz elnyomás alatt álló sötét metropoliszban. Azt hiszem, a nap végén azért a kedvenc industrial zenekarom a Front Line Assembly, mert a legjobban tudja életben tartani ezt a kis dögöt.

Rhys Fulberrel készült interjúnkat hamarosan olvashatjátok a Kultblogon!