Az értelmezhetetlen bandanevek trófeáját tavaly már átvette a !!!, messze lepipálva az előző évi győztest, a TV On The Radio-t, de feltehetőleg nem csak ebből a szempontból szeretne versenyre kelni velük a Vampire Weekend és az MGMT, hanem nyilván sokkal nagyratörőbb céljaik vannak. Innovatív rockzene-filozofálgatás, dupla albumkritika két debütáló, de szimplán odavetett “ígéretes”-nél többet érdemlő banda lemezéről.
Az előremutató, stílusfüggetlen rockzenék kedvelőjeként igazán nem panaszkodhatom, ha az elmúlt évekre kell visszagondolnom. Ha produkcióik mennyiségében nem is kápráztatnak el egy hozzám hasonló sanzonfináncot az olyan zenekarok, mint a !!!, a TV On The Radio vagy a Battles, azért évente van mindig majd’ egy tucat album, amire azt lehet mondani, hogy na, a sok szar között ezekre igazán érdemes visszagondolni. Szerintem a már említett TV On The Radio Return To The Cookie Mountain albuma volt az igazi, nagy áttörése ezeknek a zenéknek (persze lehet, hogy tévedek, hiszen ott van például a 2000-es Animal Collective-debüt, de meg lehet cáfolni komment formájában), és azóta megsokszorozódott az ilyen jellegű anyagok rotációja a zeneiparban. 2008-ban pedig már eljutottunk odáig, hogy már januárban potenciális év albuma jelölteket avathat és tárgyalhat az ember, két brooklyni alakulatnak köszönhetően.
A Vampire Weekend a páros azon tagja, akit közelebb helyeznék a képzeletbeli rokonság-térképen a TVOTR-hoz. Ha zenéjük hangulatában és komplexitásában talán el is üt Dave Sitekék legutóbbi mestermunkájától, struktúrában és felfogásban igen hasonlónak találtam az albumot, és igen hamar a Nagy Almabeli banda ugrott be. Ezra Koenig énekes stílusát én valahol a jó öreg Billy Corgan-orgánum és Tunde Adebimpe dallamainak beteg fúziójaként írnám le, nagy segítsége ő a Vampire Weekend egyéni hangzásának létrejöttében. S bár kevésbé szétcsapott dallamképletekkel, dalstruktúrákkal dolgoznak a TVOTR-nál, az afrikai zenék hatása náluk is nagyon markánsan jelenik meg. Ők azonban nem dolgozzák bele csöndesen, láthatatlanul a zenébe, hanem látványosan házasítják össze elektronikával, csellókkal és nagybőgőkkel, valamint a tipikus indie bandák tipikus stíluseszköztárával, míg végül egy roppant szimpatikus, és cseppet sem kaotikus végeredményt kapunk.
S most cáfolnám meg mégis magam, mert mindent összevetve ez azért mégsem annyira rockzene, vagy ha az is, nagyon határszerű anyag. Sehol egy kósza riff, a jó öreg sorompógitározásnak sincs nyoma, bár határozottan indie rock-szerű a Vampire Weekend, mégsem az. Nevezzük el inkább jó kis internacionális, progresszív popzenének, bármennyire is üti egymást az utóbbi két jelző, és adjunk rá egy négyest, az erősebb fajtából.
Vampire Weekend – A-Punk
Természetesen mindkét banda debütalbuma rendelkezik potenciális slágerrel, jól bevett szokás szerint nyitószámként elhelyezve. Ha ezeket szembehelyezzük, eléggé releváns eredményt kapunk a két csapat közti általános és alapvető különbségekről. A Vampire Weekend Mansard Roofja az a fajta sznob, elvont white collar sláger, amitől egy jóérzésű, manírosságot gyűlölő zenehallgatót vagy kiráz a hideg, vagy elégedetten dörzsöli a tenyerét, hogy milyen kifinomult, okos darab is ez, ilyen kell a rádiókba.
Ezzel szemben az MGMT Time To Pretendje roppant egyszerű, mondhatni blőd elektropop sláger – de hogy mindent visz, ahhoz kétség sem férhet. Persze bonyolultságban legfeljebb egy Duran Duran-hittel versenyezhet, de hatásosságában is. Meg azért van itt egy jó adag Talking Heads hatás is, azt sem szabad figyelnem kívül hagyni. Lehet, hogy bennem van a hiba, hogy még nem untam meg a gagyi szintihangokat nagyon okosan kitalált énekdallamokkal és tempókkal nyakonöntve, de vagy kinövöm majd idővel, vagy ez tényleg ennyire cool! (Egóm természetesen az utóbbi felé húz, of course.)
Szóval a “management”-nek ejtendő banda inkább egyfajta elektropopos megfejtésnek tűnik elsőre, de az album előrehaladtával azért kikerekedik, hogy ez merő részigazság: sokszor vonulnak háttérbe a szintetikus hangok, nem ritkán teret engedve az akusztikusoknak. Ettől lesz egy kicsit Duran Duran hatású az egész. Bennem állandóan az a gondolat járt, hogy ha a birminghami yuppieknak több érzékük volna a másodvirágzáshoz, most nem olyan szar albumokat csinálnának, mint a Red Carpet Massacre, hanem igen közel állnának a MGMT dallamvilágához.
Így azonban a brooklyniaké a nyeremény. Nem mondanám tökéletesnek azért, vannak simán átpörgethető számok (bár például az Electric Feel és a Kids nagyon nem azok), de ez a tavalyi !!! – Myth Takes csodával vetekedő erősségű produkció még így is simán megér egy szimpla négyest. Do it again, guys!
MGMT – Time To Pretend
Linkek: