A nagy nyári fesztiválok keresztje, hogy tőlük a meglepetés mellett elvárjuk a kiszámíthatóságot és a vérprofizmust is. Ha hibáznak (mert rossz a hangcucc, valamelyik fellépő nem jön el, nincs elég ütős külföldi banda az adott napon), pellengérre állítja őket a kritika. Egy pár éve futó, szűkebb közönséggel rendelkező, kisebb fesztiválnál viszont minden hiba bájosnak számít, és a spontán megmozdulások könnyen nagyobb figyelmet kaphatnak, mint a tulajdonképpeni programsor. Kis fesztiválra kifejezetten a sajátságos atmoszféráért megy az ember. Idén a Dévaványai Dobfesztiválra jutottam el.
Egyszer volt, hol nem volt, a kicsilány megint behaluzta, hogy minden a legeslegjobban van ezen a legeslegjobb világon, hogy a dolgok úgy történnek, ahogy a fejében az idea diktálja, legyen szó bármilyen profán dolog ideájáról. Az idea egyik legteljesebb megvalósulása volt, amikor két évvel ezelőtt azt mondtam egy kelet-magyarországi falusi trip előtt a barátaimnak: figyeljétek meg, ahogy leérünk, az ismeretlen házigazda egyből keblére von, előveszi a rétest meg a házipáleszt, és a legtündéribb élettörténetet fogja előadni, amit valaha hallottunk. Mindenki kinevetett. És lőn! Nemcsak hogy étellel-itallal kínáltak, de egy órával később Marika énekelt Misi bá’ értő cimbalom kísérete mellett, további egy óra múlva pedig már nagy dajdajjal ostort pattogtattunk az udvaron.
Mindezt csak azért elevenítettem fel, mert néha a legjobb érzés nem az abszolút váratlan, hanem a titkon várt váratlan, ami néha mégis pont úgy történik, ahogy megálmodtuk. A Dévaványai Dobfesztiválról is élt bennem egy kép: családias mini fesztivál, bensőséges hangulattal, bejósolhatatlan foglalkozású és kultúrkörből érkező emberekkel, akik mégis könnyedén megtalálják a közös hangot, meglepően erős és kreatív közösségi pillanatokat produkálva így együtt. És pontosan ez volt az, amit lent tapasztaltunk.
Dévaványa Békéscsabától nem messze fekvő település, ennek strandján rendezték meg immár nyolcadszor a dobfesztivált. Az esemény persze nem kizárólag a láb közé kapott kézidobok köré szerveződik. Minden van, ami ebbe a hangulatkörbe belefér: afrotánc, capoiera, testfestés, hajfonás, homokszobor építés, tűzugrás – mindez nem a sámánisztikus-nemzeti vonalat követve, hanem világkulturális szemléletben. A szervezők a Tilos Rádió világzenei felelősei, de ez nem is lényeges, az már annál inkább, hogy nagyon jól dolgoznak, mert alig látszik a jelenlétük a fesztivál alatt, mégis minden működik, megy. Hallottunk olyan pletykákat, hogy tavaly elkövették minden fesztiválhibák szarvasát: kibővítették a fesztivál területét és megemelték a jegyárakat. Jött a sok suttyó (gondolom pestiek, mint én), a hangulat meg csókolomot intett. Ha ez így is volt, idén kiköszörülték a csorbát: 1300 Ft-os ottalvós jegy sátorhellyel, koncertekkel, sok ingyenes workhsop, olcsó büfé és bár. Egyedül a nagyobb workshopokért kellett külön fizetni, de az is megvolt két rund árából.
Amikor leszálltunk a vonatról, egyből két pizsamanadrágos fura figura ajánlkozott sátorcipelésre (nyugdíjas igazolvánnyal jutottak be a fesztiválra), és innentől kezdve gyakorlatilag sohasem voltunk magunkban. Ahogy beléptünk és ledobtuk magunkat a fűre, azonnal lettek sátorépítőink, akikkel aztán az egész estét együtt töltöttük. Mivel 0. nap volt, július 16-a, csütörtök, kisült, hogy legalább a tábor felét helyiek teszik ki. A mi új ismerőseink is a ványai virtust képviselték.
Az első este nem is szól másról, mint a helyi alkoholok felsorakoztatásáról és egyfajta speciális seregszemléről: ez itt Szoldzsör, akiből nemsokára hivatásos kiskatona lesz, ő Pistike, vele nem kell törődni, aranyos fiú persze, de rém idegesítő, itt van aztán Szabi, amolyan falu bikája, nem az eszével hódít, de a szíve, az aranyból van, testvérbátyám, úgy is lehet mondani. Ebbe a lányba titokban mindenki szerelmes, amaz Ványa ribije, angolul beszél, mert külföldi pasija van, és azt hiszi, feltört, pedig a pasija költözött ide, puff. A háttérben hivatalos programként folyik a 0. nap nagy vállalkozása, a 12 órás maratoni dobolás reggel 8-ig, amiből később nem kis meglepetésünkre a ványai ivócimbik is kivették a részüket, nem akármilyen dobokkal és nem akármilyen minőségben.
A fiúk egyébként egész este a humoruknál vannak: az éjszaka közepén elviszik a kecskebőrös dobokat megetetni és megsimogatni őket, mert hogy elfáradt a bőrük és könnyeznek (valós veszély amúgy, hogy az izzadsággal telítődött valódi bőr dobfelület merevvé válik és elszakad). Valamint azt is megerősítik, hogy az éjszaka Ványán gyakran tomboló cunami egy váratlan pillanatban akár meztelenül is besodorhatja őket a sátrunkba. Nem ijedünk meg, viszont bekapcsolódunk mi is a spontán dobkörbe, majd 4 körül ájulunk a sátrunkba.
Másnap van az első igazi programnap koncertekkel, workshopokkal. Nekünk a háromból két nagy workshop is belefér: a djembe és az afrotánc kurzus. Djembét először fogok a kezembe, ennek megfelelően az összes képen homlokot ráncolok, vagy a koncentrálástól félreáll a fejem, de a végére egészen megérzem a lendületet, és így 10-12 társammal együttműködve elő tudunk adni egy többszólamú futamot.
Semmi kedvem nincs rosszat mondani a fesztiválról, annyira jól éreztem magam. Egy gyenge momentum volt, de azt is megmentették: az afrotánc tanára nem volt a helyzet magaslatán, de az egyik brazil vendég, nevezzük Manuelnek, valamint a lelkes résztvevők és dobosok feldobták a hangulatot. Ennek köszönhetően az egyik legönfeledtebb pillanat, a doboknak szóló egyéni improvizáció is megszülethetett. Este koncertek várnak, a Transznomád népi és világzenei dallamaira nagyot rop mindenki. A Szilaj Dobkör sem lehetett gyenge, de akkor mi már komoly diskurzusban voltunk, távol Budapesttől, két barátnő, akik ritkán beszélgetnek “itthon” nagyokat, ráadásul a tágabb világ történései itt sem kerülnek el minket. De Ványán majdnem sikerült.