A LOW Holland-Flamand Kultfeszt keretében, a Merlinben megrendezett VJ Torna egyik napjára mindenképpen szerettem volna kijutni, de még inkább a tornát követő díjosztót megkoronázó Kraak and Smaak livera, azonban a körülmények úgy hozták, hogy végülis be kellett érnem egy szerdai estével, meg a Dutch Rhythm Combo nevű Felix Haaksman projekttel. Sejthettem volna, hogy hosszú este lesz, de hogy a végtelenségbe nyúlik, az még nekem is váratlan volt.
Persze lehet, hogy én is túl átellenben adtam meg az alaphangulatot, ahogy átvágtam a Kálvin téren, majd az Astorián a Merlin felé menet, és közben rojtosra cakkoztam az agyam két szélét az új Chris Clark lemezzel. Pedig tudtam, hogy ilyen erős, vulkanikus, vibráló ütemeket nem fogok aznap este kapni – ahogy a Dutch Rhythm Combo MySpace-es számaiból lejött, a csávó inkább utazik ilyen chilles diszkóhangulatban, a rézfúvósok és a csöndes csajvokálok a barátaid, persze, így kell ezt. Amúgy felteszem, senkinek eszébe se jutott volna elhívni, ha nem Erik Sumoval azonos kiadónál vannak, nem mintha baj lenne ezzel, de Haaksman zenéje olyan korrekt iparosmunka, nem vág senkit falhoz, hogy ez milyen király.
Szóval o_see_as_i barátommal két sör mellé levágódva nem vártunk nagy varázslatokat aznap este. Mondjuk bennem már felgerjedt az a sejtelem, hogy mi nagyon, de nagyon korán jöttünk, és ez azzal párhuzamban, hogy az esti nézőszám egész este nem érte el a félszázat, elég halálos kombó. Eliszogattunk Negro és Waxman kellemes, golden disco hangulatú szettjére, volt jópár ismerős szám is benne, de igazán nem gondoltam volna, hogy az este legélvezhetőbb produkcióját ők nyújtják.
Közben a projektorokkal telezsúfolt teremben ment valami live visual dolog, néha odaült valaki egy nagy, tablet pc-szerű dologhoz, és rajzolgatott valamit, az meg nyomban érkezett. Nem különösebben értek a VJ-zéshez, laikusként annyi igényem van a dologgal kapcsolatban, hogy legyen már benne valami esztétikai élmény – eleinte még szórakoztató volt, de később valami rohadtul primitív, ötéves gyerekrajzaimra emlékeztető vonal kezdett kiteljesedni, o_see_as_i-nak valahol itt kezdett beállni a szög a fejbe, de még egy “hátha a másik teremben megy már valami jobb” invitálásra átmenekültünk egy eléggé szürreális élménybe.
Egy fazon ült a földön, előtte basszgitár meg egy Apple, és a hangszerével vizuálozott, pillangó verdesett, eltűnt, előjött, közben ment valami drone-szerű agyhámozás. Na, ezt én még talán élveztem volna, o_see_as_i persze lelépett, valószínűleg neki itt telt meg a nyitottság-métere, de mire elkezdtem volna ráállni hangulatban a témára, naná, hogy vége lett. A pasas után következő előadás már inkább hasonlított egy progresszív vizuál-show-ra: három arc szolgáltatta a néhol trip-hopos, néhol IDM szagú zenei alapokat, két elvetemült, babakék és narancskrémsárga öltönyös úriember pedig a látványosságot. Volt felvevő előtt játéklézerkarddal és zseblámpával hadonászás, közönségbevonás (tíz ember, saccperkábé …), de ez is inkább egy ideig volt szórakoztató, és amikor berakták a Knight Rider theme-t, na, akkor már én is azt mondtam, hogy inkább a hűvös pesti éjszaka és Chris Clark tépje az agyamat, mint a Merlin. Kifelé menet még felderengett, hogy fél 2 van, és a Dutch Rhythm Combo még sehol, de komolyan kétségessé vált számomra, hogy érdemes ezek után megvárnom bármit is.
Ebből ennyi elég volt.