A feketerózsás gót közönségnek, ha lenne esze, úgy várná a megváltást, ahogy Björk énekelte: “maybe not from the directions you are staring at”. Az legalábbis érdekes, hogy míg a nagy öregek már csak egy max jópofaként értelmezhető visszatérésre veszik a fáradtságot (és nyilatkozataik alapján a fáradtság olyan valós, mint az éjszakánként elmorzsolt depresszív könnycseppek, persze a Bauhaus-ról van szó), addig egy rappernek megköszönhetnék az egyik legjobb gót lemezt, ami az utóbbi időben született. Már ha egyáltalán ki tudják húzni a fejük a múlt seggéből, és veszik a lapot, hogy a telihold már She Wants Revenge felirattal világít. Egy tavalyi album, részemről új élmény, a rajongás pedig valós és aktuális.
Justin Warfield amolyan tipikus újhullámos forma, aki jó tíz éven keresztül nem ugrott fejest kétszer ugyanoda. Először 1993-ban debütált egy hiphop lemezzel, aztán ’96-ban valami nagyon lo-fi albumot adott ki, amiben már legalább annyit énekelt, mint szövegelt (a rapek amúgy kifejezetten jók, ízesek, britesek, az énekes számokból meg folyik a grunge), de csinált psychedelic rockot is, most meg három éve itt van ez a She Wants Revenge, a csávó pedig úgy szól, mint akit erre találtak ki. Hallatszik, hogy apu az oviba furikázás közben Depeche Mode-ot dúdolászott, anyu meg otthon este London After Midnight közben húzta rá a nyugtatókra a Jim Beamet, miközben arról álmodott, hogy a fiúk soha nem sírnak. Ott van benne a múlt összes valamirevaló gót őse, a kitekintések, a dallamok magukért beszélnek, de mégsem copy, gagyi, erőltetett, hanem zsigeri, egyszerű és természetes. Mr. Warfield, kérem szépen, megcsinálta.
She Wants Revenge – Written In Blood
A This Is Forever-ön annyi a sláger, hogy megszámolni is sok. Amellett, hogy akár a mainstream chartokon is bársonnyal bélelt helye lehetne, minden számban ott van vagy a vonós szekció (What I Want), vagy a zongoradallam (Walking Away, It’s Just Begun), vagy épp az a bólogatás nélkül kibírhatatlan tempó (Written In Blood), amitől a stílus elkötelezett, ősöket visszasíró hívei is megrohamozhatják a legközelebbi lemezboltot. Az ének pedig egyszerre idézi a külföldi, de még a hazai nagyságokat is (most Mátyás Attilára gondoltam, és hadd szabadjon, ha már egyszer van miért). Mindezek ellenére nem csak a szcénán belülre szól, mert a sok fülbemászó dallam rásegít a crossover sikerre, és de tényleg, She Wants Revenge-et a rádióba is! Haha, ezt valaki Magyarországon mondta? De édes. Mindnesetre én megkaptam az idei év egyik legnagyobb rajongását magamnak, köszöntem. Még úgy is, hogy a lemez tavalyi, mert ettől a zenekartól nagy jóságok jöhetnek még. Már ha Mr. Warfield nem dönt úgy, hogy megint stílust vált, és jövőre egy folk-techno-pop albummal rukkol elő.
Linkek: