Azt már pályája kezdete óta tudjuk, hogy szerencsénkre Eminem nincs kibékülve a világgal, az viszont csak az elmúlt évek szomorú tanulsága, hogy Marshall Matherstől is ijesztően elhidegült. Néhány szempillantás alatt vált egy ünnepelt, egyedülállóan tehetséges srácból egy öngyilkosság széléről visszarángatott junkievá, mindezt persze kamerák és mikrofonok kereszttüzében. Letaglózó történet volt, ahogy a vehemens, de alapvetően jólelkű gyerek szíve megtelik haraggal és kiüresedik az élete, majd szép lassan elvérzik a hollywoodi pálmafák árnyékában. Utána csend lett. Aztán a semmiből egyszer csak visszatért tavaly a Relapse-szel. Talán újra megjött a kedve a zenéléshez, talán csak a Universal részvényeseinek nyomására csinálta – akárhogy is volt, a végeredmény saját későbbi beismerése szerint is pocsék lett.

Ezt a csorbát hivatott kijavítani a Recovery. Emlékszem, kifejezetten felvillanyozott az albumról kiadott első sajtóközlemény még valamikor télen. A hivatalos mondás az volt, hogy ez lesz a legkomolyabb és legmélyebb érzésű lemeze az eddigiek közül. Egyből eszembe jutott a Beautiful, az egyik kedvenc 2009-es zeném és róla, hogy mennyire jó lenne egy teljes lemezt kapni ebben a témában és tónusban. Egy megtört ember naplóját a showbusiness árnyoldaláról, amit mi földi halandók sosem fogunk megtapasztalni, viszont az előtte lévő díszlet többé-kevésbé mindnyájunknak imponáló.

Ezek a remények aztán gyakorlatilag a kezdő Cold Wind Blows első üteménél szertefoszlanak. Mély instrumentál helyett egy semmilyen clap beat szól, Em okos szövegelés helyett zavartan kiabál, grátiszként egy éneknek szánt gügyögéssel a refrénben. Kár ezért a trackért, pedig az alaptémája, az irigységének elhatalmasodása és az abból levont következtetések kifejtése jobb feldolgozást érdemelt volna. A fent említett énekelgetés egyébként sajnos folyamatosan visszatérő eleme az albumnak, gyakorlatilag mindegy is, hogy a szerző dalol (Seduction, Not Afraid) vagy valami kifacsart sampler (Space Bound, Cinderella Man), mindkettő testidegen egy papíron detroiti rapperhez.

Az alapok zavaróan sterilek, általában vagy belesimulnak a mainstream hip-hopban manapság divatos, dirty south zenékből kitenyésztett klubhullámba (White Trash Party, No Love) vagy unalmas gitárszólókba merülnek (Going Through Changes, You’re Never Over). A felhasznált hangminták között megtalálható Ozzy Osbourne és Haddaway is, a közreműködők között több, biztos hallgatóságot vonzó celebritás is feltűnik (Pink, Rihanna és Lil’ Wayne), illetve van egy Kobe is, aki nem az a Kobe, de PR hacknek mindenképp jó. A sok közepes és néhány hallgathatatlan dal között igazi felüdülés a Dr. Dre producelte So Bad. Ez a track a rengeteg jelenidejű szenvedés elől inkább visszarepít tíz évet az időben, Slim Shady karrierének kezdetére, amikor még nem vitte ki belőle a rengeteg drog a legjobb flowját, illetve a Dre birodalomban is volt szufla, nem csak multimilliomos öreg fiúk gyülekezeteke volt mint most. Természetesen mivel ez jó szám lett volna, el kellett valamivel rontani, amire most is kéznél volt a kihipózott stúdióének.

A Recovery legnagyobb hibája nem is az, hogy nem sikerült átadnia egy showbusinessbe majdnem belepusztult sztár vallomását. Sokkal inkább az, hogy ahhoz képest, hogy egyértelműen MTV kompatibilis sikerlemez akar lenni, nem hordoz magában hónapokig a fejekben ragadó slágereket. Az első, csillió dolláros videóval is megtámogatott Not Afraidben benne volt a lehetőség. Volt benne fülbemászó refrén, fogyasztható pergős-szőnyeges alap és pengeéles első versszak is, aztán félúton valahogy elnyálasodik és kétes érzéseket hagyva maga mögött fejeződik be. Annyit tudtunk leszűrni belőle, hogy a szerző talán tényleg kijózanodott.

Eminem – Not Afraid

Egy szó mint száz, nagy csalódás ez a lemez. Ha jellemfejlődésben és érettségben jól is teljesített Eminem, mc-ként ugyanúgy csődöt mondott, mint a Relapse-szel. Márpedig bármekkora is a tűzijátékos bullshit körülötte, még mindig csak egy rapper, és nem egy regényhős.