Tíz éve megszületett egy album, amit nyugodtan tekinthetünk egy, a popzenét alapjaiban befolyásoló alkotásnak. Perspektívaváltás: egy album, amely csúcspontja egy életműnek, egy hosszabb ívű gondolatiság legerősebb tanúságtétele. Idén húsz éve, hogy létezik a Massive Attack, és pontosan tíz éve adták ki Mezzanine című albumukat – egy albumot, amely több szempontból nézve is egy roppant fontos része a zenetörténelemnek. Egy személyes olvasat, nosztalgiába oltva.
Torokköszörülés, egy kapucni alól kivillanó tekintet, finomabb és karcosabb drogokkal terhes pincelevegő – egy kézfej int: ütem.
Húsz évvel ezelőtt fehérek és feketék, kreolok és vágottszeműek hangján szólalt meg egy hang. Nem különböző sávokon, nem polifónikus torkokból, hanem egyazon levegővel, egyazon tüdőből. Robert del Naja és Daddy G, a Massive Attack mára megmaradt túlélői a Wild Bunch kollektíva tagjaiként akkor még nem is sejtették, hogy azok a csírák, melyeket hallucinogén, mindenkire ható gombaként termékenyített meg sound systemük, egy évtizedes érés után a popzene titkos, sokak számára ismeretlen gyökerű új hangja, hangárnyalata lesz.
A központi idegrendszert fertőzték meg, belefecskendeztek egy új gondolatot, melynek segítségével képessé vált egy új dimenzió észlelésére. Onnantól kezdve pedig minden más volt. Jöttek ezek a srácok Bristolból: pakisztáni boltosok kisegítőinek hangját, kubai menekültek dalait, jamaikai dílerek lábfejjel vert ütemeit, algériai mosogatófiúk csettintéseit keverték össze az angol fiatalok életunalmával és néma kétségbeeséssel kevert vágyaival. Multikulturalizmus – a popzene befogadta, és ettől kezdve biztos volt: a populáris zene nemcsak mindenkié, de mindenkinek szól is egyben. Mert – ott és akkor – az összes nyelvre lefordították. Az utcák dialektusa teljes vérfrissítést jelentett. Valami egészen egyedülálló izgalmat.
Kezdetben trip-hopnak nevezték, mert furcsa volt, mert ismerős, de teljesen más. Aztán elmúlt ez az érzés. Eltűnt. Úgy, hogy senki se vette észre – valójában mind a mai napig jelen van. Kylie Minogue megírja a Confide In Me-t. Madonna összehozza a Ray of Lightot, amit bevallottan inspirált Naja-ék munkássága (emlékeztek az I Want You-ra?) – megszületik a popzene királynőjének egyik legjobb albuma, rajta a szavakkal elmondhatatlan Frozennel. Popsztárok ébrednek fel egyik napról a másikra azzal érzéssel, hogy van egy dal a fejükben, amit eddig nem ismertek. Dido és Eminem megírja a Stant – két világ találkozása, trip-hop szerű átfogalmazásban. A ’90-es évek nem találta volna meg saját egyéniségét a Massive Attack nélkül? Talán. De mintha a trip-hop ott lett volna a popzenében a kezdetektől.
Blue Lines – 1991. Kezdet – egy heterogén album. Még szétpárolhatóak az összetevők, még fel-felsejlenek az emulzió előtti határok a tündöklő színű folyadékban. Egy előérzet, egy helyfoglalás. Szinte alig értékelhető objektíven: trip-hopként kiforratlan, dubként túl kaleidoszkópszerű, soulnak nem eléggé ívelt, elektronikusnak túl organikus. De tudható – itt valami megszületett. Lüktet, pulzál, életre akar törni, de még mélyen a felszín alatt van a hétnyolcad. Egy sötét megérkezés – előérzete.
Protection – 1994. Már a vérünkben van az évtized, alkarunkon már megjelentek az első, tűhasználat utáni sebek. De egyúttal még túl sok bennünk a lehetőség, a hit, az előző dekádból maradt szokások – isten, család, haza. Még össze tudjuk rakni, csak már semmit sem jelent – aztán belehányjuk a vécébe elgyötört gyomrunk tartalmát. S itt még képesek vagyunk megtörölni a szánkat utána, mert vannak álmaink. Néha még büszkék is vagyunk rájuk. A Protection idillikusnak mondható koncepcióját-pillanataiból azonban már kitűnnek a jövő nyomai – hallgassátok a sodródást, lássátok meg a tengerpartokig kisodródó delfineket, érezzétek a kőolajjal kevert hínárok érintését a bőrötökön. Emlékeztek az Öböl-háborúra?
Massive Attack – Angel
A nosztalgia pasztellsárga idillét így váltja fel az éjszaka hibátlan, árnyalattalan feketesége. A sötétség, mely engedi létezni ellentétét, így mélyítve el saját mélységét. A Mezzanine gyönyörű, éjfekete dáliaként bontja ki szirmait, minden előzményéből erőt gyűjtve 1998 áprilisának végén. Egy lélektelen album, melyben érezzük a ’90-es évek negatív filmként való létezését, de nem tudunk kiragadni egy reprezentatív pontot, mellyel magunkat igazolhatnánk – ez nem szomorúság. Ez egy lezáruló évtized, melyben még megmenthettük volna a lelkünket, anyánk lelkét, a csajunk lelkét, a pasink lelkét, milliárdnyi testvérünk lelkét. Mégsem tettük. Egy album, egy végpontra való éjsötét megérkezés, helikopterek rotorzajától övezetten, egy felhőkarcoló magasságában. Ott, ahol már várnak ránk fekete ballonkabátos emberek, karon fognak, amikor leszállsz. Aztán elvezetnek. Magad sem tudod, még sejteni se sejted, hova.
Mezzanine. Félemelet. Kezdet és vég között. Mondani sem kell, melyik felé sodródunk.
Linkek: