Még csak fél hét volt, amikor pár újságíróval a Merlin totálisan lelakott, szörnyen lehangoló világítással ellátott backstage-ében várakoztunk. Odakint ráadásul még az eső is szakadt, szóval tényleg minden adott volt ahhoz, hogy körbeüljünk és csendesen sírva felvágjuk egymás ereit, azonban nem ez történt. Már ekkor olyan lazasággal masírozott az Autechre-t alkotó Rob Brown és Sean Booth köztünk, mintha valamelyikünk spanjai lennének, az SND-s Mat Steel meg olyan nyugisan döglött egy kanapén, mintha már semmi dolga nem lenne az este folyamán. Pedig még csak el sem kezdődött a műsor. A kilencre meghirdetett kezdés aztán félórát csúszott, a flyeren szereplő magyar nevek meg valami folytán mégsem léptek fel, de lássuk be: akármennyire is kedveljük őket, ez az este egyáltalán nem róluk szólt. Rob Hall ment fel először a színpadra, és kezdett bele valamiféle lágy experimental szettbe, ami eleinte talán még jóval inkább ambient volt. Idővel persze ütemet is kaptak a számok, és akárhogy is nézzük, az SND-re már majdnem teljesen megtelt a tánctér, vagyis hiába volt egyesek szerint vérgyenge Rob Hall felvezetése, az mégis abszolúte célba ért.

Az SND-hez viszont szerintem még túlságosan korán volt. Nem éreztem magamat még késznek arra, hogy képes legyek befogadni ilyen szintű kísérleti elektronikát, és akármennyire is látszott a srácokon, hogy nagyon élvezik, amit tolnak, én mégsem voltam képes maximálisan élvezni a zenéjüket. Nagyon szögletes, tudományos, bonyolult matematikai egyenleteket levezető dolgokkal töltötték ki a háromnegyed órájukat, és én bevallom, hogy hiányoltam a hibát. Jó lett volna hallani legalább csak egy pillanatnyi ütemtévesztést, vagy egy pici csúszást: annyira szabályos, előre kiszámolt és leellenőrzött volt a produkció, hogy kétségeim támadtak afelől, hogy egyáltalán live actet hallunk-e, vagy csak színészkedik fent a két srác, miközben a matéria winampról szól. Mindazonáltal a közönség általánosságban befogadóbb volt, egy-egy kiállásnál néhányan sikítoztak, mások próbálták elkapni a pontos ütemet és táncolni, de biztos vagyok benne, hogy jobban értékeltük volna a performanszot az Autechre után. Az mondjuk egy másik kérdés, hogy akkor feleennyien sem tudtuk volna meg, hogy hogyan is néz ki egy SND live act. Hármas.

Maga az Autechre ezzel szemben tökéletesen megfelelt a várakozásaimnak. A duó semmiféle előrejelzés nélkül, a legspontánabb pillanatban ment fel a színpadra, és kezdett bele az ötvenöt perces show-ba, amit nagy meglepetésemre rövidnek éreztem (indulás előtt még rettegtem attól, hogy hogyan fogok kibírni egy ilyen hosszúságú műsort, mert bár nagyon szeretem az experimentalt, de egy jó óra masszív Autechre nekem mégis csak sok). Nem volt annyira nyakatekert, amit műveltek, de – vagy pont ezért – annál inkább lehetett táncolni rá. Ugyan alig láttam bármit is a sötétség miatt, de éreztem, hogy mindenki mozog körülöttem, és hogy itt most valami olyan lehetetlen dolog történik, amit nem is lenne szabad senkinek se látnia, mert egyszerűen nem hinne a szemének: egy koncertteremnyi ember rángatja-dobálja a testét szana-széjjel mindenféle lehetetlen ritmusra, amin annyira idegen hangok, dallamok próbálnak meg kibontakozni, hogy a hangulat minden, csak nem emberi. Utólag már több helyen is olvasni, hogy nagyon megosztotta az embereket a produkció; én abba a táborba tartozom, akiknek tetszett, amit hallottak. Nem éreztem annyira ugyan ezt se igazi live actnek, de sokkal könnyebben meg lehetett emészteni, mint az SND-t. S, hogy ez az Autechre esetében jót jelent-e, vagy rosszat, azt döntse el mindenki maga. Annyi biztos, hogy akármit műveltek volna, biztosan ugyanilyen reakciókat lehetne olvasni a neten, mint most. Négyes.

Autechre @ Merlin part8 (az összes rész elérhető itt)

Rob Hall ezután meg végképp előhozta a bugit mindenkiből (mint már feljebb írtam, engem sikerült ráhangolnia az estére a roppant szolíd felvezető szettjével, és a két live actet is nagyon jól átvezette). Előkerültek az absztrakt techno tömbök, az elborult kísérleti jelleg idővel egy könnyen kiszámítható, nagyon ugrálós, de mégis borzasztóan elborult zakatolásba csapott át, és az On után nekem már csak egyedül egy mosolyogva masírozó, bogyókat zabáló Pac-Man hiányzott a tánctérről. Kevesen maradtunk végig, de mind jól éreztük magunkat, a zárószám utáni hatásszünet, majd a ráadás (Boards Of Canada – Midas Touch) meg aztán pláne tudatosította bennem, hogy ezeket a zenéket mindig imádni fogom, mégha ezt néha nehéz is bevallani magamnak. Négyes.