Az összes lehetséges filmművészeti díjátadón és közölük néhol sokszorosan díjazott Hans Zimmer napjainkra szinte intézménnyé vált: tucatnyi kollégájával gyakorlatilag kőbe vésték az elmúlt húsz év hollywoodi filmiparának filmzenei eszközeit, maga a német zeneszerző pedig iskolapéldákat írt olyan darabjaival, mint a Gladiátor vagy az Esőember. Lehet mégis izgalmas az Eredet filmzenealbuma azok számára is, akik már kiütés kapnak a szimfonikus zenekaroktól?
John Powell, James Newton Howard, John Williams … ezeket a neveket még az is vágja, akik jó popcornfilmes módra már a “rendezte: …” felirat felvillanásakor elkezdenek a telefonjuk és a cuccaik után kapkodni, hogy minél hamarabb elhagyhassák a termet. Nem is tudom, hallgattam-e az utóbbi időkből néhány ritka kivételt leszámítva (mint J. N. Howard Michael Clayton soundtrackje) echte hollywoodi filmzenét – lemezről. Míg pereg a film, nyilván egészen más hatással van az emberre mindenféle zenei fogás, amely akkor talán felemelőnek, sőt, zseniálisnak hathat. Én azonban úgy vagyok vele, hogy semmi affinitást nem érzek, hogy elővegyem a legtöbb blockbuster soundtrackjét, csupán azért, mert rémesen unom, hogy 10-ből 9-en úgyis andalítóból lelkesítőbe oda-vissza váltó vonósokat, ütempontossággal megérkező üstdobot és a szokásos, kanonizált kellékeket kell hallgatnom. Ez így több, mint unalmas – érdektelen.
Nem akarom Hans Zimmer érdemeit elvitatni, de azért ebben a kialakult eszköztárban neki is jelentős szerepe van. Előzetesen az Eredettel kapcsolatban nem is számítottam semmi érdekesre a benne elhangzó zenei betétek tekintetében, és most mégis itt ülök, és sokadszorra hallgatom meg a soundtracket. Merem állítani, hogy a már leírt Eredet-élmény közel sem lett volna olyan mélységű, ha Zimmer nem komponál hozzá ilyen súlyú tételeket. Persze, itt is elsősorban a megszokott elemek dominálnak. Ami viszont szokatlan, azt Zimmer úgy építette bele stílusába, hogy megkavarja az egész képet. Bár az is lehet, hogy összességében ujjgyakorlat volt ez az egész számára (a mesteri húzásra gondolok, ahogy Edith Piafot “nyúlva” alkotta meg a nyitás egyik jellegzetes témáját), én azért mégis azt gondolom, méltó ez a zene a hozzá tartozó mozgóképhez.
Az Aphex Twin és az Autechre Amber-korszakos ambientes momentumait idéző csillagporral hinti be szerzőnk az album nyitó kvartettjét, melyek olyannyira egymásból élnek, hogy fel se tűnik, hogy már a négyes számú Radical Notionnél tartunk. Zimmer még sosem volt ennyire elegáns, habár szinte vészjósló íveket alkalmaz – a Radical Notion finom, puha elektronikája nagy pillanata a lemez 49 percének. A Mombasa-ban megmutatja azt is, hogy egy radikálisan más tempót és hangulatot számára nem probléma beépíteni a globális szerkezetbe. A katarzis mégis az utolsó Time-mal jön el, ekkor tűnik fel igazán, hogy Zimmer szinte ugyanazokat a motívumokat alkalmazza az egész soundtrack során – valahogy mégis mindig más ízzel. Talán itt a legklasszikusabb az egész album során, mégis ez a legnagyobb pillanat, akármit is mondtam két bekezdéssel ezelőtt. Ötös.