…hol nem VOLT. Úgy hozta a sors, hogy a július 1-től 4-ig tartó VOLT idén számomra valóban egyszeri, egynapos bulivá rövidült. Ráadásul spontán módon született a fesztiválozás ötlete. Csak szerda magasságában döntöttük el véglegesen, hogy másnap, július 2-án kiruccanunk Sopronba, a feszt második napjára. Bár meg kellett küzdenünk az elemekkel; az esővel na meg a sártengerré változó földdel, a dugig megtelt parkolóval és a szintén teltházas kempinggel, de tudtuk, a spontán bulik szoktak a legjobbak lenni, és ez szerencsére most sem VOLT másképp.
Valamikor délután fél ötre értünk le Sopronba, de mivel megtelt a parkoló, kisebb cselezgetés után sikerült csak letennünk az autót. Egy földútra hajtottunk be szőlősök közé, de sokan az országút szélére parkoltak. Őket olyan szinten nem érdekelte a megállni tilos tábla, hogy a buszmegállót is elfoglalták, na ne féljetek, fel is jelentette őket a rendőrség szépen sorban. A következő kihívást a sátorhely találás jelentette. Még most sem értem, miért nem áztunk be később, mivel annyira nem volt hely, hogy nem tudtuk teljesen kifeszíteni a sátrat. De legalább arra jó volt az egész hercehurca, hogy totál beszippantson minket a fesztiválhangulat, mert nemcsak az először utunkba kerülő Toi-Toi-ok szaga jelezte, hogy megérkeztünk, hanem az általánosan tapasztalható közvetlenség és világbéke-feeling is azonnal megérintett minket egy welcome drink formájában. A whiskeykóstolót felfújható medencében pancsoló, daliás legényektől kaptunk fotózásért cserébe. Na így, meg Méhek koncerttel kell belecsapni kérem szépen a fesztiválozásba!
Az első megállónk ugyanis a Méhek fellépése volt. Meg sem lepődtem, hogy tele volt a Rádió 1 – Poncichter Negyed Soproni Színpad, mert ezeket az állatokat (és ezt a szó pozitív értelmében értem) nem szabad kihagyni. A kezdeti páros felállást néhány hordóval, vödörrel, plusz három taggal öt főre duzzasztották, a kreténség viszont ugyanúgy magas szinten maradt. Sárga tengeralattjárókból csápolt a nép nagy erőkkel a Párára, meg esőtáncot jártak a bátrabbak a színpadra hívott kisfiúval együtt (Esődal), aki a hőségben tikkadó fesztiválozókat spriccelgette vízzel. A koncert felénél azért cserélődtek páran, úgy tűnt, nem mindenki bírja hosszabb távon a Méheket. Mi mindenesetre sírva röhögtünk és sokkot kaptunk a jelmezektől, ill. Méhes Csaba és Hargitai Gábor mozgáskoordinációs zavaraitól, olyannyira, hogy mire lement az utolsó dal, mi is csatlakoztunk a skandálókhoz: “Nagy-szín-pad! Nagy-szín-pad!”
Méhek után nem volt kedvünk rohanni, sőt késve értünk volna oda a betervezett Fatima Spar & The Freedom Fries koncertre, inkább lustán körbejárkáltunk, és tömtünk magunknak egy hot-dogot, nehogy véletlenül kimaradjon a kötelező fesztiválkaja. Közben erősen beborult, nem is kellett sokáig várni az esőre. Az volt a szerencsénk, hogy akkor eredt el, mikor egy fedett sörsátor alá értünk be a Soproni Nagy- és az MR2-MOL színpad közé. Előbbinél éppen a Kaukázus játszott, és akiket nem ijesztett el az eső, azok kegyetlen tempóban ugrándoztak; az MR2-MOL-nál meg éppen a Fish! adta a talpalávalót. Egyik buli sem kötött le így távoli megfigyelőként, inkább átrohantunk a fedett Pesti Est Színpadra Egy Kiss Erzsi Zenére. Teljesen rendben volt, Kiss Erzsi irigylésre méltó energiát sugárzott. Persze már csak késve tudtuk átkommandózni magunkat az eső miatt, de emellett azt sajnáltam igazán, hogy azok, akik csak fedezéket kerestek, hangosan duruzsoltak a sátor hátsó felében. Kár, hogy nem figyeltek oda, ők csúnyán kimaradtak a jóból.
Utána viszont az én lendületem is megtört. A sarum lapos talpa miatt annak az esélye, hogy bármelyik pillanatban seggest dobjak a sárban, baromira megnőtt, úgyhogy vissza kellett botorkálnom a sátorba a tornacipőmért. A kis intermezzo persze hosszabbra nyúlt, aztán bulik helyett inkább megálltunk dumálni az ismerősökkel, ami szolid csendes-ülős, Kispál koncertrészletet eredményezett a Nagyszínpad mellett. Persze nem mindenkit zavart a sár, pörögtek is rendesen az arcok, meg mi is később Limp Bizkiten.
Meg voltam róla győződve, hogy a köztudatból eltűnt zenekar egy enervált, rutin haknit fog adni, de pozitívan csalódtam. Fred Dursték eszméletlen durván odatették magukat. Kurva jó volt visszarepülni az időben, és nosztalgiázni egyet a My Generationnel, a Rollin’-nal, vagy a My Way-jel és az összes többi dallal. Egész Limp Bizkit best of válogatást játszottak le, miközben a piros baseball sapkás frontember közvetlenül és kedvesen kommunikált a tömeggel. Itt-ott azért már túlságosan is nyájas volt az “erre vártunk mindig is” és a “mindent nektek köszönhetünk, miattatok vagyunk” beszólásokkal, mert a fákkolás az, ami jól áll neki, és amit megszoktunk tőle, de azért jó fej volt, mikor ütemesen ölelgette azt a srácot, aki valahogy felkerült a színpadra és végigugrált egy dalt, mielőtt letessékelték volna.
Fred Durst húzósan szövegelt, a bandához visszatérő Wes Borland brutális testfestéssel érkezett, de hátul DJ Lethal is olyan keményen nyomta, azt hittem, leszakad a feje. Feszes tempót diktáltak egészen addig, amíg egy visszatapsolás erejéig le nem mentek. Akkor ugyanis a közönség nem a színpadra figyelt, hanem a mellette álló Bungee Jumping toronyra, ahol egy bátortalan, ugrani készülőnek a tömeg az “u-gorj-le! u-gorj-le” bíztatást harsogta, amit a halálra ijedt versenyző azzal honorált, hogy ugrás helyett inkább leereszkedett. Ez meg természetesen hangos huhogást eredményezett. Akkor kicsit félni kezdtem, hogy a zenekar ezt félreértelmezi és nem jönnek vissza, de aztán csak megkaptam, amit egyáltalán nem akartam. Én ugyanis végig azon imádkoztam, hogy a Behind Blue Eyes feldolgozása ne hangozzon el, mert bevallom, falnak megyek attól a számtól. Erre Fred Durst csak kiállt ezzel a dallal és picit kiherélte a koncertet, de szerencsére a Take a Look Arounddal a végén jóvá tették a dolgot, viszont a kivetítő mindvégig hiányzott. Summa summarum: hatalmas volt!
Utána átmentünk Ladytronra. Félórát késtek, a hangosítás szétszedte a fülemet, ráadásul begyulladt szemmel mentem le a fesztre, ezért valahogy érthető, hogy sajna csak hajnal kettőig bírtam. Szép VOLT, jó VOLT, csak rövid VOLT. Azóta a szemem begyógyult szerencsére, de fáj a szívem, hogy haza kellett jönni és durván be is lázasodtam, az a baj. Elkapott az a bizonyos súlyos, fertőző, addiktív láz, amit úgy hívnak, fesztivál fever. Még szerencse, hogy van már beutalóm a Szigetre. Addig meg majd borogatom a homlokom.
(A Fred Durst fotók forrása a sziget.hu/volt.)
Kapcsolódó:
Linkek: