Az, hogy zeneileg evolúcióként értelmezhető-e, ahogy a 2000-es évek első felében a UK garage producerei lassan háttérbe szorultak vagy éppenséggel elkezdték lerakni a dubstep alapjait, jogosan vitatható. Viszont olyan hangulatok kifejezésére, amelyeket az első Digital Mystikz nagylemezen hallhatunk, egészen biztosan a dubstep a legalkalmasabb.

Az első Digital Mystikz nagylemez. Jobban belegondolva szinte hihetetlen, hogy a név és cím mellett 2010 szerepel, mint a kiadás éve: a DMZ labelt már 2004-ben megalapító Mala és Coki az elmúlt hat évben annyi és annyi helyen előkerültek, mint a stílus egyik legismertebb és legbefolyásosabb producerei, annyi és annyi Digital Mystikz trackkel találkozhatott az ember jelentős és kevésbé jelentős dubstep válogatásokon, hogy joggal hihette bárki, a debütalbum egy már régen megugrott léc. Én magam is rengeteg helyen találkoztam Maláékkal mind saját, mind produkciójuk neve alatt: egyik első dubstep élményemet, a Grime #2 válogatást hallgatva még ma is érzem egy új stílusra találás feelingjét; Coki Stuckjában pedig ugyanúgy borzongató élmény hallani a földalattis “Bajcsy-Zsilinszky út következik” hangmintát. (Btw, ez anno annyira fejből kiverhetetlen dolog volt, hogy fel is használtam egy podcastemben.)

De Digital Mystikz név alatt is rengeteg, mára legendássá vált track jelzi a pályájukat még Coke és Malibu néven kezdő páros útját: az Ember gyermekében is felhangzó Anti War Dub, a Haunted, vagy akár a közvetlen haverok közül Loefah-val közös Twisup. Ezek a trackek is mutatják, hogy a mára jelentős egyedfejlődésen áteső dubstep első éveit a Hyperdubos megjelenések (Kode9, Burial) mellett a DMZ érezhetően differens, durva és gyomrozó basszusokkal dolgozó, ösztönökre ható dzsungelzenéje határozta meg. Aki különutat keresett a buriali érzelmességgel szemben, a Digital Mystikznél és kis kompániájánál megtalálta a számítását: a már említett haver, Loefah egyik legjobb és legismertebb trackje, a Bombay Squad is ennek a vonalnak egy állócsillaga.

Miért is fontos mindez? A Return II Space mindamellett, hogy ritka egységességet és hibátlan konzisztenciát mutat, szinte összegzi mindazt, amit a DMZ köré csoportosuló társaság tett a dubstepért – ez pedig nem kevés. Azt a fajta borzongató magányt, amelyet Loefah Horror Showjának hallgatása közben érezhettünk, most a Pop Pop Epic folytatja, ráadásul örök bizonytalanságban hagyva hallgatóját, hogy vajon “soul-jah”, vagy “soldier”, amit a rekedtes hang ismételget kitartóan. Az előtte álló Unexpected pillanatok alatt megteremti a globális hangulatot: mintha még csak az éjszakai eget fürkésznénk, rég nem látott csillagokat keresve. Még minden békésnek mondható, az éjszaka teremtményei azonban hamar legyűrik a bukásra kész tudatot.

Csupán hat szám. Ennyi a Return II Space, mégis, már a harmadik Mountain Dread March háttérből előtörő kalapálásainál azt éreztem, már nem is fülemben, hanem a tudatomban visszhangzik a katonás tempó. Az pedig talán elsőre fel se tűnik, hogy egy pillanatnyi csönd, annyi sincs a játékidő során: valami kozmikus fehérzaj mindig duruzsol a fülben, tudatalatti nyugtalanságot szülve. Azt a nyugtalanságot, mely nem hagy békét a fejhallgatót félretéve sem, és amely kínos félmosollyal, de tagadhatatlanul a legerősebb idei dubstep lemezzé teszi a Return II Space-t. Ötös.

Digital Mystikz – Unexpected